Kettős-ég

A szokásos évvégi beszámolón gondolkodva erről a 2022-es évről a kettős-ég szó jutott eszembe: mintha egy hullámvasúton ülve nyargaltam volna végig ezt az évet. A hihetetlen jó dolgok mellett voltak nagyon szomorú napok, a felhőtlen boldog pillanatok mellett az orvosi eredményre váró feszült hetek, majd a hála, a megkönnyebbülés, a büszkeség jellemezte a napjaimat. 

A szép napok közé tartoztak a szokásos családi nyaralásaink, a közös családi napok, a szokásos karácsonyi közös zenélések, játék a gyerekekkel. Hihetetlen büszke nagynéni vagyok: az elsőt most kezdő keresztfiútól kezdve a dolgozó egyetemistáig mindenféle korosztály van a családban, annyira jó látni bennük a jövőt. 2023-ban lesz érettségizőnk – izgalmas napok várnak ránk. Persze a szokásos, minden évben megfogalmazott gondolat, miszerint de jó lenne több időt velük együtt tölteni, ma is aktuális. 

A barátok támogatását ebben az évben is élvezhettem – a BIG FIVE baráti társaságunk, a szakmai területről származó barátok, régi baráti kapcsolatok újraéledése mind-mind nagyon sokat jelentettek a nehéz napokban (is). 

Az év egyik legszebb napja a habilitációs oklevél átvételének napja volt, amikor újra csak hálát adhattam, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy azt csinálom, amit nagyon szeretek, hogy nem kellett lemondanom sem a neveléstudományról, sem a rendészetről, és hogy olyan szakmai közösségben nevelődhettem, ahol emberileg és szakmailag is sok-sok támogatást kaptam és kapok a mai napig. Jó volt, hogy ebben az örömteli pillanatban velem volt a családom, persze ilyenkor még inkább hiányzik az Édesapám... 

A családi dolgokon túl azért voltak szép napok a szakmai életemben is. Márti doktori védésével megérhettem, hogy „megszületett” az első önállóan témavezetett, végzett hallgatóm. Különösen örültem annak, hogy Márti lett az első, mert mióta az RTK-n dolgozom, ő az egyik legfőbb segítőm, támogatóm. A mély pillanatok közé tartoztak azok a napok is, amikor az ukrán háború miatt önkénteskedve segíthettem. Idén is voltak jó kis tréningek egyetemen belül és kívül, Erikának köszönhetően újabb projektekben is részt vehettem, valamint talán a szívemnek a legfontosabb, hogy elkezdtük kidolgozni egy bántalmazott gyermekek meghallgatását támogató képzést Csillával együttműködve. Andit váltva a tanszéken új kolléganő, Dorka támogatja a mindennapokat, itt is csak hálát tudok adni, hogy zökkenőmentes volt a váltás, pedig nem egyszerű pillanatokban érkezett meg Dorka sem. 

Voltak nagy szomorúságok ebben az évben is. Szakmai életem több meghatározó alakja meghalt. Szarka Attila, akinek köszönhetem azt, hogy a javítóintézetek világába bekerülhettem, Ruzsonyi Péter, aki az RTK-ra hívott és nagyon kedves kolléganőm, Kováts Daniella, akinek megnyugtató és odaforduló személye hihetetlen hiányzik a mindennapokból. 

Voltak nagyon nehéz napok, amikor szembesülhettem azzal, hogy döntéseket hozni és annak következményeit megélni nem olyan egyszerű – akkor, amikor az aktuális esemény zajlott, nagyon megviselt, de ma már hálás vagyok ezért a tapasztalatért is, mert sok mindent tanultam belőle. 

Májusban nagyon terveztem, hogy ez lesz az a nyár, amikor a habilitációs terheket letéve egy amolyan nagyon kikapcsolódós, Anyuval sokat barangolós nyár lesz, de az élet felülírta ezt. Igazi sztahanovista munkaerőhöz méltóan június végén derült ki, hogy egy onkológiai nőgyógyászati beavatkozás vár rám, így a barangolós nyárból egy lábadozó nyár lett, miközben vártam a szövetminta eredményét, próbáltam erőre kapni. Nem hazudok, megijedtem, mint utóbb kiderült, hogy nagyobb az ijedelmem mint a baj, de azért szép jelzés volt az égiektől, hogy valamit nagyon nem csinálok jól, hogy muszáj lesz váltani. Ezt persze könnyebb mondani, mint csinálni, de rajta vagyok az ügyön. Bár az az igazság, hogy a munka mennyiségéből lejjebb nem tudtam adni, mert túl sok izgalmas, érdekes dolog van, és vannak olyan megkeresések, amire nem tudok és nem is szeretnék nemet mondani, viszont néhány stresszkeltő dolgot sikerült kitenni az életemből. És hát igen, el kell fogadnom azt is, hogy én sem vagyok a régi, nem tudom ugyanazt a tempót tartani, mint 15-20 évvel ezelőtt. Ezekben a napokban hihetetlen sokan támogattak, segítettek – hálás vagyok azért a sok-sok szeretetért, amit ezekben a napokban (is) kaptam családomtól, barátaimtól és közvetlen munkatársaimtól. 

A lábadozós nyarat követően azt gondoltam, hogy végre-végre majd a neveléstörténész barátokkal jól kikapcsolódok az ISCHE konferencián, amit sajnos elbuktam, mert covidos lettem. Azért ennek is vannak pozitívumai, mert így legalább innentől kezdve a feledékenységemet tudom mire fogni :-D.  Hát valahogy ez az év kissé betegesre sikerült, de bízom benne, hogy 2023 kegyes lesz hozzánk ezügyben. 

Hogy mik a tervek a következő évre? Ha már annyi teljesülne, hogy ne legyen rosszabb, mint a 2022-es év, én már boldog lennék. Jó lenne egy kis megnyugvás már minden téren, nemcsak a saját életünkben, hanem a világban is. 

 

 

2021 - a teljesítések éve

Hát akkor jöjjön a szokásos évi beszámoló, anélkül nincs évzárás :-). Próbáltam átgondolni, hogy mi az a 3 dolog, ami jellemezte az évemet. Az első talán legfontosabb szokás szerint a családdal való kapcsolat: mindig feltöltődést jelent velük lenni - bár most is kevésnek éreztem az együtt töltött időt, de nagyon jó volt nyáron a közös nyaralás mindkét családdal, karácsonykor a közös zenélések, játékok, születésnapokkor a koccintások, a közös főzés Judittal. Igyekeztünk minél több időt tölteni a keresztgyerekeinkkel - nagyon sok szeretetet kaptunk tőlük. Valahogy megnyugvást jelent, hogy minden betegség, szomorúság (mert sajnos azért abból ebben az évben is kijutott) ellenére egy biztos támpont, feltöltődést jelentő színtér  a családom.  A második dolog, ami leginkább kitöltötte a mindennapokat, az persze a munka volt. Hihetetlen feszített év volt (vagy én öregszem és kevésbé bírom már a tempót) - szinte mindig az volt az életérzésem, hogy le vagyok maradva, úszok az árral szemben, próbálom a fejemet kitartani. Hát nem mindig sikerült, de azért sok izgalmas dologban volt részem ebben az évben is szakmailag. Két kutatási projekt - Piroskának köszönhetően - szakmailag nagyon meghatározó volt idén: pont ma hajnalban sikerült az egyikre pontot tenni, a tanulmányt határidőre leadni :-). Folytatódtak a szakmailag inspiráló közös munkáink Erikával és Marcsival, illetve végre egy kicsit történészkedhettem is - a családtörténet mellett egy kis oral history kalandozásom is volt. Érdekes, izgalmas év volt az online oktatás után újra visszatérni a jelenléti oktatásban - az inspiráló csoportok mellett azért voltak kihívást jelentő pillanatok, csoportok. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz a visszarázódás - pedig nagyon sok segítséget kaptam a kollégáimtól és igen nagy örömet jelentett az, hogy a tanszékünk két olyan kollégával bővült, akik szakmailag, emberileg biztos támaszt jelentenek nekünk. Talán az egyik legfőbb kihívást az jelenti nekem a munkában, hogy képes legyek megtanulni a nemet mondani szakdolgozókra, újabb izgalmas kutatási lehetőségekre stb. - bár azt hiszem, hogy ez nem fog menni, de talán jól van ez így :-). A harmadik dolog, ami kitöltötte az évemet az az évek óta tologatott habilitáció és annak kipipálása- végre-végre sikerült megcsinálnom. Évek óta tologattam, mindig volt valami fontosabb, és most egyszer csak úgy éreztem, hogy ezt már nem lehet tovább halogatni - egyetlen nagy bánatom volt, hogy Édesapám nem érhette meg ezt.  

Ha érzéseket kell megfogalmaznom, akkor talán a legelső, ami eszembe jut az a hála - nagyon sokan segítettek ebben az évben is. Leginkább a családom, a BIG FIVE baráti társaságunk, a barátaim- bár a közös utazás idén elmaradt, de hátha jövőre lesz rá lehetőségünk. A munka terén Márti, Erika, Andi(k) nélkül biztosan nem tudtam volna ép elmével néhány napot túlélni - a barátságuk, szakmai támogatásuk nagyon sokat jelent nekem, mint ahogy azok a támogatói és kedves sorok, amiket a folyamatos közlési kényszerem eredményeképpen a közösségi felületen kaptam barátaimtól, ismerőseimtől, hallgatóimtól - köszönöm ezeket a megerősítő sorokat :-) 

Be kell vallanom őszintén, nagyon elfáradtam így az év végére - bár számos dolog félbemaradt, sokan várnak mindenfélével kapcsolatban visszajelzést, de azt hiszem, hogy most a pihenésnek lesz itt ideje, meg egy kis énidőnek. Aztán január 3-ától újult erővel vágjunk neki az új évnek bízva abban, hogy örömöt, egészséget, megelégedettséget, boldogságot hoz mindenkinek. 

 

Elmúlt megint egy év...

Szinte kötelességszerűen ülök le minden év december 30-án átgondolni, hogy milyen év is van mögöttünk. Ma mintha nehezebb lett volna a visszaemlékezés a jó dolgokra, pedig azért volt sok szép pillanat a 2020-as évben is - csak mintha elveszítenénk a fókusz a jó dolgokkal kapcsolatban. 

A szép pillanatok közé tartoztak a családi nyaralás pillanatai - a karanténos időszakot követően fantasztikus feltöltődés volt együtt lenni Tihanyban a sógornőmmel és keresztgyerekeinkkel, vagy a Hegedűs - Lutter - Szilágyi családdal kirándulni Szágyon és környékén.  Nagyon jól éreztem magamat. Talán ezért is annyira fájó, hogy idén elmaradtak a nagy közös karácsonyozások, a közös váci szüetésnapozások, a nagy családi összejövetelek - ezek persze Apu halála óta mindig kicsit fájó pillanatok is egyben, de nagyon fontosak számunkra. Ez az év volt az, amikor teljes egészében Apu nélkül voltunk, nagyon igaza van Orvos-Tóth Noéminak, hogy a gyász nem szűnt meg, csak körbenőtte az élet, de nincs nap, hogy ne jutna eszembe Édesapám. Nagyon büszke vagyok Édesanyámra, hogy ennek mentén tudja élni a mindennapjait. A 9 unokaöcs, unokahúg és keresztgyerek (no meg szüleik) hihetetlen sok örömöt hoznak az életünkbe - persze a találkozások gyakorisága csökkent az idei évben, de jó látni, ahogy rendezik, alakítják az életüket, fejlődnek, kupálódnak. 

A munka terén is voltak feltöltődős pillanatok. Bár sokszor morgok, elégedetlenkedek, de irtó szerencsés vagyok, hogy azt csinálom, amit szeretek és olyan tanszéki és azon túli kollégákkal, akikre számíthatok. A távoktatás nagy kihívás volt, főleg online tréninget tartani, de megugrottuk ezt az akadályt is. Sokat tanultunk az biztos - igazi szellemi kalandozás és módszertani megújulás volt ez a néhány hónap. És persze nemcsak a kollégák, hanem a hallgatók is nagyon támogatóak voltak - szerencsés voltam, hogy olyan csoportokkal dolgozhattam, akikkel közösen megoldottuk ezt a nem is kis feladatot. Ebben az évben is sok kiváló szakdolgozat született, amik mindig megerősítenek abban, hogy mennyi remek szakember dolgozik a terepen, akik fejlődni szeretnének tovább.  

Bár sok munkával járt, de azért örömmel töltött el, hogy megszerveztük és működtetjük az egyetemi hallgatók és kollégák mentálhigiénés támogatását - mert igen, mindannyiunkkal előfordulhat, hogy segítségre van szükségünk. Mint ahogy nekem is - amit akár a coach, akár az edző, akár a támogató kolléga, akár a barátok, de leginkább a család révén meg is kaptam. 

Megint visszatértem egy kicsit az ELTE-re, be kell vallanom, hogy hiányzott az, hogy igazándiból pedagógiát, gyermekvédelmet tanítsak - ebben a félévre erre is sor kerülhetett.  Ilyenkor mindig előjön az az identitásválságom, amivel már évtizedek óta küzdök - rendészet, gyermekvédelem, neveléstörténet? - azt hiszem, hogy túl sok minden érdekel, ezzel leginkább akkor szembesülök, amikor próbálok végre pontot tenni a habilitációs anyag végére. Bár még ez nem sikerült teljes mértékben, de most mintha egy kicsit léptem volna előre ezügyben.

A jó dolgok közé tartoznak azok a kutatások, amiket most kezdünk el, ahol csapatban fogok dolgozni és talán előrevivő dolgokat is fogunk tudni alkotni. Jó az, hogy vannak kollégák (remélem az érintettek magukra ismernek :-D), akikkel közösen tudunk gondolkodni és nem magányos harcosként küzdünk a nem is kis elvárások teljesítése és leginkább a gyermekvédelem, a rendészet érdekében. Újra részese lehettem egy kompetenciafejlesztésért dolgozó csapatnak. 

Az igazi feltöltődős pillanataim a barcelonai kiruccanásunk barátainkkal, a kaposvári barátnőmmel való találkozás, vagy azok az esti BIG FIVE-s és baráti online beszélgetések, amik nélkül tuti, hogy megbolondultam volna egy-egy nehéz nap után.  

Voltak - vannak nehéz napok persze. Volt/van betegség családi és baráti körben, veszítettem el olyan ismerősöket, kollégákat, barátokat, akik valamilyen szempontból meghatározóak voltak az életemben, Ezek mélyen elszomorítottak. És igen, voltak/vannak nehezen kezelhető helyzetek a munkámban, amikre nem biztos, hogy jól reagáltam, de élve Várkonyi Zsuzsa szavaival folyamatosan tanulom magamat. 

Sokan támogattatok ebben az évben is, jó volt Veletek lenni akár virtuálisan, akár személyesen, és nagyon remélem, hogy most már tényleg mindannyiunknak egy szebb és örömtelibb év jön - mert megérdemeljük mindannyian  :-)

ez nem a mi évünk volt...

Elérkeztünk a szokásos évvégi beszámolóhoz. Nagyon szomorú évünk volt, sok bánattal, könnyel, veszteséggel - ha nincsen az a megtartó családi, baráti és munkahelyi közeg, amely körülvett a minndennapokban, még rosszabb lett volna. Ha másért nem is, ezért nagyon hálás vagyok.
Apu betegségét és elvesztését nehéz elfogadni, de bennünk (gyerekeiben és unokáiban) és könyveiben, amiket olyan nagy szeretettel írt az utolsó éveiben, továbbél Ő. Édesanyám azzal a fantasztikus erővel, ami jellemzi, éli a mindennapokat. Sajnos a kórházas kalandjaik tovább folytatódtak, folytatódnak - de bizakodóak vagyunk. Tényleg elképesztő, hogy milyen körülmények között milyen lelkiismeretes munkát végeznek az egészségügyi dolgozók...
Mindig azt mondják, hogy a család működésének minőségét mindig ott lehet lemérni, hogyan reagálunk a bajban - azt hiszem, hogy itt helyt tudtunk állni: egymást segítve próbálunk megtanulni élni bánatainkkal, problémáinkkal. A sok szomorúság közepette azért a keresztgyerekek, unokaöccsök és unokahugok mindig sok örömöt hoznak.

Sok célom volt a munka terén - bár nem unatkoztam, de nem sikerült azt a bizonyos habilitációt megcsinálni, amit legfőbb feladatként tűztem ki magamnak. Hát ez várat magára, de itt is reménykedek 2020-ban. Sok érdekes projektnek lehettem ismét részese - a kollégáimmal két tanulmánykötet végére is pontot tettünk. Bár csökkent a tanszék létszáma, de újra önállóak lettünk, újra megkaptam a tanszékvezetői kinevezést. Voltak nagyon szép pillanataink - közös szakmai kirándulás, konferenciák, ugyanakkor továbbra is keressük az utakat, hogy miként tudjuk jól segíteni hallgatóinkat, hogyan tudjuk a szakmaiságot humános módon képviselni. Nagyon hálás vagyok a tanszéki kollégáknak, hihetetlen sokat segítettek abban, hogy a nehéz hetekben, hónapokban elviseltek, mellettem álltak és a szakmai viták is inspirálnak arra, hogy újabb és újabb lehetőségeket próbáljunk ki.
Persze a tágabb szakmai közegben is folytattuk a munkánkat - tréningek ezerrel, új projektek, rendvédelmi tréningek, kompetenciamérés és újra gyermekvédelem. Nem tudtam megállni és visszatértem egy kicsit a gyakorlati munkához, újra vannak klienseim, újra megyek többet intézetekbe és megint kacérkodok egy kutatással. A nyár legfőbb szakmai tapasztalata a börtönös interjúkészítések voltak: nagyon sokat tanultam magamról, a börtönvilágról - mindig van miben fejlődni.
Nagyon sok kedves kollégával dolgozhattam együtt, szakmai barátságok tovább erősödtek, újak alakultak, jó, hogy olyan szakmai közegben lehetek, ahol számítanak rám és én is tudok számítani a kollégákra.
És nem utolsósorban a munka terén a hallgatókat is meg kell említeni - szakdolgozókkal való közös munkák, a sok-sok vidám perc az órákon, tréningeken mind-mind szép pillanatai voltak az évemnek. Bár minden évben megfogadom, hogy soha többet nem vállalok annyi szakdolgozót, de hát a nemet mondani tudás nem erős oldalam.
Jó volt megint több időt tölteni neveléstörténészek között, az Évának készült kötet és rendezvény talán az egyik legszebb dolog volt idén.

 A család mellett a barátok azok, akik adják az erőt, a stabilitást. Portó, a közös vacsorák, sörözések, találkozások és az éjszakai/hajnali messengerezések, telefonok voltak idén is a védőfaktoraink. Az együtt töltött időt mindig keveslem, de már annak is nagyon tudtam örülni, hogy karácsony előtt többükkel tudtam időt tölteni. Hátha jövőre... de ezt mintha minden évben írnám... Örülök, hogy vége van ennek az évnek - Pilinszky szavaival élve "Hála és remény, számadás és tervezgetés, mulatság és komolyság, bánat és öröm találkozója a szilveszteri „tizenkettő”." Hálás vagyok azért, mert annyi jó ember vesz körül, reménykedek abban, hogy 2020-ban még több mulatságban és örömben lesz részünk. Bízom benne, hogy Nektek is így lesz.

Éves beszámoló

Hihetetlen, hogy milyen gyorsan repülnek a napok, hetek, hónapok - ismét jöhet az éves beszámoló. A 2018-as évben számos változást, kihívást éltünk át. Az első nagy változás a munka területén történt: február 1-jétől eljöttem az ELTE-ről. Nehéz, de most úgy gondolom, hogy jó döntést hoztam - a baráti és szakmai kapcsolatok megmaradtak, és be kell vallanom az őszi félévben visszatértem egy kis óraadói feladatra, így nem szakadok el teljesen a pedagógusképzéstől, a neveléstudománytól. A munka terén is voltak kihívások: nem unatkoztunk, de számos olyan feladat volt, amiből rengeteget tanultam, új kollégákat ismerhettem meg. A Tanszéken az idén sem tétlenkedtünk, kutattunk, oktattunk, képzést fejlesztettünk - nagyon szerencsés vagyok, hogy olyan kollégákkal dolgozhatok, mint a közvetlen kollégáim. Belekapcsolódtam több projektbe - az iskolai szociális segítő projekt kicsit kárpótolt azért, hogy ha már el is szakadtam a pedagógusképzéstől, mégis kaptam lehetőséget arra, hogy megnézhessem ez a területet. Bár szakmailag vannak kétségeim, de jó volt újra gyermekvédelemmel foglalkozni. Hihetetlen sokat tanultam azoktól a kollégáktól, akikkel közösen dolgoztunk a rendvédelmi tréneri projektben - melós volt, és még tart az adminisztratív része, de érdekes, izgalmas szakmai kaland volt. Mint ahogy a körzeti rendész projekt, melyet Katával közösen koordináltunk. A hazai projektek mellett a külföldi projektünk is a végéhez ért - ennek lelke Márti volt, nagyon hálás vagyok neki, hogy ennyire belevetette magát ebbe a dologba. Az utolsó hetek is hoztak szakmai kalandot - kicsit közelebbről megismerhettem a kiképzést, a kiképző kollégákat. Azért árnyalódik bennem a kép, eléggé rendesen :-). Jó érzés volt, hogy kollégáimra (Márti, Szandra, Andi, Niki, Kata) az egész évben számíthattam, feláldozták nyarukat a közös munkáért. Bár tényleg sok dolog történt, de egy nagy hiátusom van - minden évben azt gondolom, hogy ez lesz az az év, amikor végre kipipálhatom a habilitációt. Hát ez sem az az év volt... És a nyelvi kompetenciáim sem fejlődtek... szóval azért van még hova kupálódnom. 

A családban a szép napok mellett voltak nehéz, kórházas napok  - remélem, hogy ezen a téren is pozitív változások lesznek. Nem egyszerű az élet azért a magyar egészségügyben, bár az orvosokra nem lehet panaszunk. Az egyik legnagyobb öröm a keresztgyerekek, unokaöcsék, unokahúgok sikerei, boldogsága. Tényleg a világ legjobb dolga nagynéninek, keresztanyának lenni. A közös családi nyaralás, a karácsonyi közös zenélés mind-mind olyan dolog, amitől szebb lett az életünk. Mint ahogy a barátainktól is - bár sajnos nagyon kevés időnk volt rájuk. 

Számos dolog volt, ami miatt örülhettem. Talán ez az év volt az első az utóbbi évtizedben, hogy egy kicsit tudatosabban elkezdtem biztosítani magamnak azt a bizonyos énidőt. Elkezdtem mozogni, amiben óriási nagy szerepe volt Norbinak, aki zseniális edző. A mozgás öröme mellett kaptam egy olyan szakmai elismerést, ami megmelengette a szívemet - a gyermekvédelmi szakma ismerte el az elmúlt 20 évemet. 

Sok ember támogatott idén is, sokan viseltek el a nehezebb napokon, segítettek akkor, amikor elakadtam és velem együtt örültek. Hát tényleg jó nekem :-)

Kutatási link

Éves beszámoló

Nagyon nehéz év áll mögöttünk. Tavaly ilyenkor reménykedtem abban, hogy a 2017-es évünk jobb lesz, de arra nem számítottam, hogy ennyi kihívás és bánat fogja a mindennapjainkat kísérni. Bár persze voltak szép és jó pillanatok, de ezek nem tudtak kárpótolni a családban történt veszteségek miatt. Júniusban Nagynénémet vesztettük el hosszas betegséget követően. Az ő élete és munkássága remek példa számomra arra, hogy milyen alázattal lehet tudományt művelni. Nem voltam tisztában azzal, hogy milyen nagyon dolgokat tett le az idegtudomány területén, csak most szembesültem ezzel. Novemberben pedig váratlanul Édesanyám testvére halt meg, aki gyermekkorunk meghatározó szereplője volt, és aki szintén példaként szolgált számomra: az egész életét befolyásoló balesete után képes volt felállni és teljes életet élni azzal a humorral, kedvességgel, bölcsességgel, ami keveseknek adatik meg. Sajnos nemcsak a családon belül történtek halálesetek, hanem barátaim is gyászoltak. Szinte az egész évünk arról szólt, hogy egyik kórházból a másikba, egyik temetésről a másikra mentünk. De ez a nehéz időszak valahol jó volt arra, hogy megint megerősödtem abban, hogy mennyire remek családom és barátaim vannak.

A munka területén sem volt egyszerű az élet. Utazós, dolgos napokat éltem meg. Néha az volt az érzésem, hogy a vándorcirkusz kutyafüle hozzám képest. De hát én ezt szeretem - és tényleg. Élveztem minden pillanatát a gyermekotthonos kutatásnak, amikor egyik helyről a másikra mentünk interjút készíteni. Szerettem azokat a képzéseket, amiket Mártival együtt tartottunk a nyírbátori őrzött szálláson. Hihetetlen vidám pillanatokat éltem meg az elmúlt hetekben Szegeden a határőr kollégákkal. És a külföldi kalandozások is nagy élményt okoztak: végre megint Baska Gabival tölthettem feltöltődős napokat Lecce-ben, majd Mártival Almeriában voltunk. Bár sok bosszúságot okoz a francia partner, de a külföldi partnerek és az itthoni börtönben végzett munka sokat adott nekem. Az RTK-s és az ELTE-s hallgatókkal való közös munka fel tudott tölteni. A sok-sok élmény azért lefárasztott, egyre nehezebb volt a mindennapi feladatokat ellátni, amik amúgyis folyamatosan növekedtek. Nagyjából az egész év egy idővel való küzdelem volt, mindig mindennel elmaradtam, lemaradtam és nagyjából a határidő lett a legfőbb ellenségem. A sok tervből, hogy megcsinálom a habilitációt, elkezdem újra a nyelvtanulást, nem lett semmi. Örültem annak, hogy tűzoltó jelleggel tudtam működni. Talán ez a folyamatos, a család és magam elhanyagolásából adódó rossz életérzés is segített abban, hogy meghozzam azt a döntést, hogy február elsejétől abbahagyom az ELTE-n végzett munkámat, felmondok. Nagyon nehéz volt meghozni ezt a döntést, hiszen 1998 óta mindig része volt az ELTE az életemnek: szerettem itt tanulni, megtaláltam itt a hivatásomat és egy olyan emberi és szakmai közegben nőhettem fel, ami kevés embernek adatik meg. De rá kellett jönnöm, ahhoz, hogy teljes életet élhessek, lépnem kell. Ahhoz, hogy ne legyen mindig lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy elhanyagolom a családomat, barátaimat, muszáj tennem valamit. Ugyanakkor tudtam, hogy az RTK-n elkezdett munkát nem szeretném veszni hagyni, a Tanszéket otthagyni, így az ELTE-t kellett elengednem. Nagyon fog hiányozni az a közvetlen baráti közeg, ami a régi Pedagógiatörténeti Tanszéket jelentette, de tudom, hogy ezek a szakmai és baráti kapcsolatok nem fognak megszakadni. Annál sokkal erősebb kötelékek ezek.

Nem tervezek 2018-ra, egyszerűen csak megpróbálom élvezni az életet, kicsit jobban odafigyelni a környezetemre, a családomra, a barátaimra és nem utolsósorban önmagamra. Megpróbálom azokat a jó és feltöltős pillanatokat megsokszorozni, amik ebben a nehéz évben továbbvittek. Mert voltak, csak arról most egy kicsit kevesebb szó esett.