Pages

2018. máj. 6.

Kutatási link

2017. dec. 30.

Éves beszámoló

Nagyon nehéz év áll mögöttünk. Tavaly ilyenkor reménykedtem abban, hogy a 2017-es évünk jobb lesz, de arra nem számítottam, hogy ennyi kihívás és bánat fogja a mindennapjainkat kísérni. Bár persze voltak szép és jó pillanatok, de ezek nem tudtak kárpótolni a családban történt veszteségek miatt. Júniusban Nagynénémet vesztettük el hosszas betegséget követően. Az ő élete és munkássága remek példa számomra arra, hogy milyen alázattal lehet tudományt művelni. Nem voltam tisztában azzal, hogy milyen nagyon dolgokat tett le az idegtudomány területén, csak most szembesültem ezzel. Novemberben pedig váratlanul Édesanyám testvére halt meg, aki gyermekkorunk meghatározó szereplője volt, és aki szintén példaként szolgált számomra: az egész életét befolyásoló balesete után képes volt felállni és teljes életet élni azzal a humorral, kedvességgel, bölcsességgel, ami keveseknek adatik meg. Sajnos nemcsak a családon belül történtek halálesetek, hanem barátaim is gyászoltak. Szinte az egész évünk arról szólt, hogy egyik kórházból a másikba, egyik temetésről a másikra mentünk. De ez a nehéz időszak valahol jó volt arra, hogy megint megerősödtem abban, hogy mennyire remek családom és barátaim vannak.
A munka területén sem volt egyszerű az élet. Utazós, dolgos napokat éltem meg. Néha az volt az érzésem, hogy a vándorcirkusz kutyafüle hozzám képest. De hát én ezt szeretem - és tényleg. Élveztem minden pillanatát a gyermekotthonos kutatásnak, amikor egyik helyről a másikra mentünk interjút készíteni. Szerettem azokat a képzéseket, amiket Mártival együtt tartottunk a nyírbátori őrzött szálláson. Hihetetlen vidám pillanatokat éltem meg az elmúlt hetekben Szegeden a határőr kollégákkal. És a külföldi kalandozások is nagy élményt okoztak: végre megint Baska Gabival tölthettem feltöltődős napokat Lecce-ben, majd Mártival Almeriában voltunk. Bár sok bosszúságot okoz a francia partner, de a külföldi partnerek és az itthoni börtönben végzett munka sokat adott nekem. Az RTK-s és az ELTE-s hallgatókkal való közös munka fel tudott tölteni. A sok-sok élmény azért lefárasztott, egyre nehezebb volt a mindennapi feladatokat ellátni, amik amúgyis folyamatosan növekedtek. Nagyjából az egész év egy idővel való küzdelem volt, mindig mindennel elmaradtam, lemaradtam és nagyjából a határidő lett a legfőbb ellenségem. A sok tervből, hogy megcsinálom a habilitációt, elkezdem újra a nyelvtanulást, nem lett semmi. Örültem annak, hogy tűzoltó jelleggel tudtam működni. Talán ez a folyamatos, a család és magam elhanyagolásából adódó rossz életérzés is segített abban, hogy meghozzam azt a döntést, hogy február elsejétől abbahagyom az ELTE-n végzett munkámat, felmondok. Nagyon nehéz volt meghozni ezt a döntést, hiszen 1998 óta mindig része volt az ELTE az életemnek: szerettem itt tanulni, megtaláltam itt a hivatásomat és egy olyan emberi és szakmai közegben nőhettem fel, ami kevés embernek adatik meg. De rá kellett jönnöm, ahhoz, hogy teljes életet élhessek, lépnem kell. Ahhoz, hogy ne legyen mindig lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy elhanyagolom a családomat, barátaimat, muszáj tennem valamit. Ugyanakkor tudtam, hogy az RTK-n elkezdett munkát nem szeretném veszni hagyni, a Tanszéket otthagyni, így az ELTE-t kellett elengednem. Nagyon fog hiányozni az a közvetlen baráti közeg, ami a régi Pedagógiatörténeti Tanszéket jelentette, de tudom, hogy ezek a szakmai és baráti kapcsolatok nem fognak megszakadni. Annál sokkal erősebb kötelékek ezek.
Nem tervezek 2018-ra, egyszerűen csak megpróbálom élvezni az életet, kicsit jobban odafigyelni a környezetemre, a családomra, a barátaimra és nem utolsósorban önmagamra. Megpróbálom azokat a jó és feltöltős pillanatokat megsokszorozni, amik ebben a nehéz évben továbbvittek. Mert voltak, csak arról most egy kicsit kevesebb szó esett.

2016. dec. 30.

Éves beszámoló

Elérkezett a számadás ideje ismét. Hihetetlen, hogy mennyire elrohant ez az év, ami ismét nem a kedvenc évem volt. Persze voltak szép pillanatok most is, de emellett állandósult a rohanás, az időhiány életünkben. De nézzük egy kicsit részletesebben:

Család:
  • ebben az évben is sokat foglalkoztattuk a magyar egészségügyet :-( - a tapasztalat a szokásos: elhivatott és jó orvosok, de ez zömmel a kapcsolati tőkénknek volt köszönhető. Érdemes látni a kórházak közötti különbséget. Debreceni Klinika üdítő kivétel volt a pesti kórházakhoz képest.
  • jóval kevesebb időt tudtunk együtt tölteni, mint amit szerettünk volna. Idén elmaradtak azok a családi találkozók, amiket nálunk tartunk, de hátha jövőre ez jobban sikerül. Szerencsére a közös nyaralás sok dologért kárpótolt. Jó volt a Szenteste a Szüleinkkel, Karácsony első és második napja testvéreinkkel és családjaikkal, sógorral, sógornőkkel, gyerekekkel.
  • Édesapámnak megjelentek könyvei - volt kitől örökölnünk a történelem, a néprajz szeretetét. Mindig irigykedek Szüleimre, hogy mennyire műveltek, tájékozottak és nem utolsó sorban jól főznek. Mert bizony nélkülük és Anti Szülei nélkül nem tudnánk így a mindennapokat megélni. Hihetetlen nagy segítséget kapunk mindkettőnk szüleitől. 
Barátok:
  • szinte minden évben ismétlem önmagam - alig volt időm rájuk, pedig nagy feltöltődés, ha találkozunk. Két baráti családnál is született kisbaba: Márk és Nándi, voltunk esküvőn, de idén elmaradt a közös kirándulás.
  • folyamatosan ígérgetem, hogy idén megyünk. Hát sajnos nem sikerült eljutni se a kaposvári, se a budapesti, se váci barátainkhoz - egy szerencsém van, hihetetlen toleráns emberekkel vagyok körbevéve. 
Munka töltötte ki szinte teljes egészében a 2016-os évünket. Be kell vallanom őszintén nem élveztem minden pillanatát. Nagy változással kezdődött az évem, ami nem hatott túlzottan kedvezően a motivációmra, de rá kell jönnöm, ha a munkakörülményeimmel nem is vagyok mindig maximálisan elégedett, az oktatói, kutatói munkámat nagyon szeretem. Számos érdekes kihívással szembesültem idén is: kutatások sokasága, aminek következtében sokat utaztam, rengeteg érdekes tapasztalatra tettem szert a katasztrófavédelem, a rendészet és a büntetés-végrehajtás területén. Bővült a kedvenc helyeim listája: Tököl, Balassagyarmat mellé felsorakozott Kalocsa is. Sok-sok interjút készítettünk Molnár Katával közösen remek szakemberekkel. Számomra nagyon meghatározó szakmai élmény volt mindez. Képeztünk is sokat: megértem, hogy egy csoport verset írt nekem; megint megbizonyosodtam abban, hogy a család- és gyermekvédős csoportjaim a világ legjobb csoportjai, éppen ezért még jobban fáj, hogy idén már nem indulhatott a képzés. A közös rendezvények, az órák mindig feltöltöttek. Rájöttem arra is, hogy mennyire szeretem a rendészeti csoportjaimat, mert képesek nyitottak lenni a világra, érdeklődőek, jópofák és a hétvégi MA-s csoportokba járó kollégák elhivatottsága mintaként szolgál számomra. Általában jó dinamika volt a csoportok és közöttem, bár talán idén éltem meg először, hogy egy csoporttal nagyon nem találtuk meg a hangot. Voltak egyetemen kívüli képzések is: Bartha Évával a gyermekjogi képviselőket ismerhettem meg - remek, a gyermekvédelem iránt elkötelezett emberek. Számomra is megújulás volt Szandrával közösen tartott képzésünk: jó volt újabb trénertársra szert tenni és néhány vidám, szakmailag hasznos napot eltölteni a pártfogókkal. Remélem, hogy ezek a színfoltok továbbra is megmaradnak az életemben. 
Több szempontból sem volt egyszerű az évem: szembesültem vezetőként szerepkonfliktussal, ami okozott néhány álmatlan éjszakát. Hosszú hónapok után nyugvópontra jutott mindez, de megint megtapasztaltam azt, mennyire nehéz egyszerre ennyifelé megfelelni. Ebben a félévben akkreditáltunk, minőséget fejlesztettünk, kutatási pályázatokat írtunk és nagyjából dupla annyit oktattunk, mint korábban. És csak bízom benne, hogy mindez nem ment nagyon a minőség rovására. És mielőtt elfelejteném, publikáltunk is :-D. Volt közös tanszéki kutatás, lett doktoranduszom, elfogadtak egy nemzetközi folyóiratba egy Baska Gabival közös publikációt, de nem írtam meg a habilitációt. Erre egyáltalán nem vagyok büszke... 
Az viszont nagy örömmel tölt el, hogy az RTK-n a tanszék oktatói gárdája gyarapodott: Fekete Márti immár tanársegédként dolgozik. Megnyugvással tapasztalom, hogy mennyire jó tanszékünk van, a sok nehézség, feladat ellenére képesek voltunk dolgozni, eredményeket elérni, ezért nagy köszönet jár a kollégáknak.

Az egyetemi munka mellett újra több időt töltöttem terepen. Sajnos az utóbbi hónapok eseményei azt mutatták meg nekem, hogy mennyire nagy baj van a gyermekvédelemben: bár elmaradt a Zárt ajtók - nyitott lelkek konferencia, de a rendészet és a gyermekvédelem területén próbálunk előrébb lépni. Remélem, hogy ennek hamarosan látható jele is lesz. A FICE keretein belül apró lépéseket tettünk, talán ez volt az a terület, amelyre alig maradt időm, pedig fontos lenne erőteljesebb érdekképviselet ezen a területen is.
Ez az év a szakmai utazások éve volt: Fekete Márti volt ebben legfőbb segítőm, támaszom: Bécs a FICE támogatásával, majd Zaragosa és végül Bordeaux két ERASMUS+ program keretei között.  A szokásos stressz: jaj meg kell szólalnom idegen nyelven... Van itt még mit fejlődnöm. 
Voltak nehéz pillanatok, de szerencsés ember vagyok, mert sokan állnak mellettem támaszként. És mint minden évben, arra jutok, hogy ez a legfontosabb. Nincsenek terveim, pontosabban szólva vannak, de nem merem megfogalmazni: ha egészségben és munkásan, egymást szeretve túléljük a mindennapokat, azt hiszem, hogy boldogok lehetünk 2017-ben (is),




2015. dec. 30.

Éves beszámoló

Úgy tűnik, hogy csak az évvégén jutok el odáig, hogy néhány szóban beszámoljak mindarról, ami történt velem, velünk. Bár az, aki Facebook-on ismerősöm, néha-néha kap némi hírt, hogy mi minden zajlik körülöttem. Íme most egy kicsit rendszerezettebb összefoglaló erről az évről. 

Bármennyire szép kerek ez az évszám, alapvetően nem az én évem volt. Persze sose fekete-fehér a történet, voltak szép pillanatok, napok. Először ezekről legyen szó:
- továbbra is szerető család vesz körbe: 3 + 4 + 2 + 3 fogadott unokaöcs, unokahúg, keresztgyerek gondoskodik arról Szüleink és Testvéreink mellett, hogy feltöltődjünk a mindennapokban. A karácsonyi közös éneklések, a közös családi ünnepek, a nyaralások kárpótolnak minket mindenért. Jó, hogy vagytok. 
- vannak barátaim: bár továbbra is küszködök azzal, hogy kevés időm van velük foglalkozni, de megértik és elfogadják ezt. Ami mindig megnyugtat, ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk. 
- vannak jó munkatársaim: be kell vallanom őszintén sokszor hiányzik az ELTE hangulata, inspiráló neveléstörténész szakmai közege, de hálás vagyok azért, hogy közvetlen neveléstörténész kollégáim, barátaim továbbra is számítanak rám, közösen utazunk, konferenciázunk, kötetet szerkesztünk együtt Baska Gabival.  Persze nem panaszkodhatok az RTK-s kollégáimra sem: itt egy másfajta inspiráló közeget találtam - és ez a közeg vált a mindennapjaimmá 2015-ben, amit egyáltalán nem bánok. Jó munkatársakkal közösen alkotni - ez azért kevés embernek adatik meg. Jó volt ismét megtapasztalni, hogy munkahelyen kívül más projektekben is remekül tudunk együttdolgozni: Molnár Katával a szomszédsági rendőrprogramban, Fekete Mártival az Erasmus projektekben, és Sipos Szandrával a BM-es TÁMOP-os kutatásban. Mindemellett elviselték szétszórtságomat, sőt elképesztően tolerálták is. Ezt nem tudom elégszer megköszönni.  
- voltak érdekes szakmai kihívások: többször kaptam lehetőséget arra, hogy kutatásokban részt vegyek, nemzetközi konferenciákon segítséggel ott lehessek. Mindig feltölt, fellelkesít, ha ilyesmivel foglalkozhatok. Izgalmas volt a sevilla-i konferencia, az Erasmus+ programbeli kutatás és a Magdolna Program keretein belüli tanulmánykészítés. Remélem, hogy előbb-utóbb lesznek ennek látható eredményei is és talán jövőre egy kicsit több időm minderre.
- bármennyire is szeretek kutatni, de mindig rájövök, hogy tanítani mennyire jó dolog. Bár most egy kicsit túlzásba vittem - elképesztően sok órám volt, gyakran egy héten 30-40 órát kellett tartanom. Ez persze rányomja a bélyegét a minőségre... Ismét kiváló csoport lett a család- és gyermekvédő szakon: öröm bemenni hozzájuk órát tartani, de a rendészeti MA képzés csoportjai is mindig felüdülésre és közös szakmai tanulásra adtak lehetőséget. Persze a BA-s csoportokról sem szabad elfeledkezni: ott is remek szakaszokat taníthattam. És nem kis büszkeséggel írhatom, hogy a kari TDK-n Horváth Fanny hallgatóm második helyezett lett.  

Ez a sok jó élmény, az engem körbevevő emberek segítettek abban, hogy amikor nehezebb pillanatok, napok voltak, ne hagyjam el magamat. Rájöttem, nem egyszerű vezetőként működni: sokszor kell olyan döntést hozni, ami nem mindenkinek esik jól, de ezt fel kell vállalni. Megtanultam, hogy a tőlem független döntéseket el kell fogadni, és úgy érzem, hogy ez sikerült, Az élet megtanított arra, hogy a munkahelyi kihívások nem igazi problémák, sokkal nehezebb elfogadni a magánéletben történő veszteségeket. 2015. május végén meghalt Lóri, akit fogadott öcsémként szerettem. Több mint 15 éve találkoztam Vele először. Édesanyja barátnőm. Amikor először találkoztam vele, már akkor tudtam, hogy egy különleges ember, fiatal srác. Beszélgetéseink ekkor kezdődtek el és tartottak szinte az utolsó pillanatig. Drukkoltunk egymásnak akkor, amikor vizsgáztunk; beszélgettünk az élet nagy kérdéseiről: a szeretetről, szerelemről, barátságról, célokról és az utóbbi években mindkettőnk nagy szerelméről a kriminálpedagógiáról- pszichológiáról, a profilozásról. Összefogtunk egymással, amikor kellett; nevettünk nagyokat, amikor megmutatta az újabb ruha-, táskaszerzeményeit; és megilletődve ültem be elsők között az általa vezetett kocsiba.  Láttam, ahogy kilépett a férfiéletbe, megtalálta a szerelmet, és láttam, ahogy küzd önmagáért, jövőjéért, egészségéért. Háttérből csak drukkolni tudtam, és reménykedni abban, hogy lesznek közös beszélgetéseink, munkáink, és még megannyi közös élményünk. De nem így történt... sokat gondoltam rá az elmúlt napokban, és mindig, amikor úgy érzem, mennyire nehéz az élet. Ekkor felülíródik minden: van egészségem, szerető családom, olyan munkám, amit szeretek - nincs panaszra okom. 

2014. dec. 29.

És megint eltelt egy év...

Pont egy éve, hogy hírt adtam magamról a blogon keresztül. Valahogy elsodornak a hétköznapok, sosincs időm arra, hogy részletesen beszámoljak mindarról, ami velem, velünk történik. Pedig történnek sok szép dolgok, kihívásokkal és néha nehézségekkel telnek napjaink, de küzdünk, dolgozunk, családozunk és ritkábban mint szeretnénk megpihenünk. 

Az, ami miatt boldog vagyok:
  • két babával gyarapodott nagy családunk: Domonkos és Bogi születése nagy öröm mindkét családnak, ismét dögönyözhetünk kicsiket, a nagyok is jó fejek - mindig rájövök arra, hogy a világ egyik legjobb dolga nagynéninek, szüleim gyerekének, testvéreim testvérének, társnak lenni. A családom stabil bástya mögöttem - hihetetlen szerencsés vagyok :-)
  • több barátomnak, rokonomnak kellett megküzdenie a rákkal - és tudnak, tudtak küzdeni :-)
  • a Magatartástudományi Tanszéken olyan kollégákra leltem, akikre számíthatok, akikkel együtt tudok dolgozni, akikkel szeretek együtt lenni, szakmailag alkotni - úgy érzem, hogy kialakult egy alkotni tudó és akaró, egymást tisztelni tudó közösség - bízom abban, hogy a jövőre ránk váró kihívásokat is gördülékenyen fogjuk venni :-)
  • bár nincs annyi időm a barátaimra, de ennek ellenére is mindig számíthatok rájuk - jó velük lenni legalább virtuálisan :-)
  • a hallgatók - nagyon sok örömöt tudnak okozni, amikor látom a sikeres záróvizsgájukat, gyakorlatukat, amikor megmutatnak valamit abból, amiben hiszek - talán nem hiába csináljuk, amit csinálunk :-)
  • több olyan kollégával, baráttal dolgoztam idén, akikkel hihetetlenül megtaláltam a közös hangot: Bartha Éva, Molnár Kata - Ti vagytok a kedvenc trénertársaim - rengeteget tanulok Tőletek :-)
  • olyan emberek vesznek körbe, akikre mindig számíthatok, akik a mindennapokat teszik könnyebbé - Kempf Kati, hát nélküle tuti, hogy nem menne a szekér előre :-)
Meghatározó szakmai élmények:
  • Szakmai konferenciák szervezése: Közszolgálat és pszichológia - az első közös szakmai konferenciánk az NKE RTK-n; Zárt ajtók - nyitott lelkek konferencia új helyszínen, idén szülővárosomban, Balassagyarmaton. Érdekes volt a helyszín módosítás, az is, hogy új témákra hívták fel a figyelmemet - ennek is köszönhető, hogy idén a fogvatartottak gyermekeinek gyűjtöttünk adományokat. Fekete Márti nélkül mindez nem ment volna - jó, hogy közösen tudtuk átadni az adományokat. 
  • Külföldi konferenciákon való részvétel: Ische konferencia a legjobb szobatárssal, baráttal Baska Gabival és a szegedi kollégákkal, Nóbik Attilával, Fizel Natasával.
  • Hazai konferencián való részvétel: igen sokat jártam-keltem, de talán a legmeghatározó a decemberi szegedi konferencia, mely Pukánszky Béla tiszteletére szerveződött. Bár én nem vagyok Pukánszky tanítvány, de mégis Béla meghatározó szakmai életemben: nemcsak azért, mert az általa írt szakirodalmak alapművek, hanem azért is, mert a doktorim opponense is Ő volt. Embersége, szakmaisága, zeneszeretete példa számomra.
  • Vezető-kiválasztásos projekt: megismerkedhettem sok rendvédelmis kollégákkal, sokat tanultam tőlük.
  • Vagyonkezelőkkel való tréning: életem talán legjobban sikerült tréningje, aminek a hatását szinte még most is érezzük trénertársammal Molnár Katával együtt. Sok meleg bolyhost kaptunk és kapunk folyamatosan :-)
  • 8. kerületi rendőrök látogatása az NKE RTK-n: sose láttam még ennyire lelkesnek őket, rengeteget tanultam ezen az alkalmon, hihetetlen fontos mindaz a tapasztalat, amit tőlük szerzek.
  • Adományosztás a tököli bv-ben: érdekes volt, hogy mi minden gyűlt össze. Voltak gáláns adományozók - hálásak vagyunk ezért, ugyanakkor szembesültem azzal is, hogy az összegyűlt ajándékok között régi, szakadt játékok, viseltes ruhák, lejárt csokik is voltak. Elgondolkodtatott, vajon mit szólna az adományozó, ha ő ilyet kapna ajándékba? De most csak a szépre emlékezünk: a fogvatartottak gyermekei kaptak plüssjátékokat, filceket, színesceruzákat, kifestőket, táskákat, sálakat, lemezeket, dvd-ket stb. A hordható ruhákat, cipőket egy gyermekjóléti szolgálathoz juttattuk el, illetve egy négygyermekes család lánygyermekei örülhettek az ajándékoknak. Minden rossz érzés ellenére az örömöm nagyobb: vannak olyan emberek, akik önzetlenül támogatják a rászorulókat és ez nagyon jó.
Az, ami miatt szomorú vagyok:
  • Idén ismét sokat jártunk különféle kórházakban - még mindig adunk munkát a magyar egészségügynek, és nagyon nem jó, amit ott látok. Fáradt személyzet, lepukkant kórtermek, hosszú sorok, néha reménytelen érzés, lehet- e itt emberhez méltóan gyógyulni?
  • Tűzoltó jelleggel működök - állandó időzavar, folyamatosan frusztráló határidők, ebből adódóan kevéssé elmélyült a munka
  • A lelkesedéssel újrakezdett német tanulás mellett nem tudtam kitartani...
  • Egyre kevesebb idő mindarra, ami fontos: család, barátok - hihetetlen türelmesek velem, kezdik megszokni, hogy alig találkozunk, de még jó, hogy van telefon, facebook...
  • Nem minden esetben hoztam jó döntéseket szakmai kérdésekben: nem tudom jól összhangba hozni a szakmai és emberi szempontokat - ezt még tanulnom kell.
Végeredményben nem volt rossz évem: van családom, munkám, amit szeretek és körbevesznek jóbarátok. Kell ennél több? Bízzunk benne, hogy legalább ilyen évet búcsúztathatok jövőre is. 


2013. dec. 29.

Búcsú az Együtt a gyermekvédelemben folyóirattól :-(

Mintegy 6 éves közös munka végére értünk. 2014-től kezdve a RAABE Kiadó nem adja ki az Együtt a gyermekvédelemben című folyóiratot. Úgy látszik a 2013-as évben az összes szellemi gyermekemtől el kell búcsúzni. Az utolsó számunkban az alábbi olvasói levéllel vettünk búcsút. Nem volt jó érzés...

Kedves Olvasónk!

Elérkezett a búcsú ideje. 2014 januárjától folyóiratunk megszűnik. Számos érzés, gondolat kavargott bennem, amikor  megtudtam, hogy véget ér többéves közös történetünk. Hálás vagyok azért, hogy volt egy olyan Kiadó, amely fontosnak tartotta a gyermekvédelem témáját és a mai világunkban is felvállalta egy nem piacorientált téma támogatását. Hálás vagyok azért, mert olyan kollégákkal, szerkesztőkkel dolgozhattam együtt, mint Bartos Károly, Szüts Gabriella – nélkülük nem tudták volna kézbe venni a folyóiratot. Hálás vagyok szerzőinknek, azoknak a kollégáknak, akik megosztották velünk gondolataikat, érzéseiket a gyermekvédelemről. És nem utolsósorban hálás vagyok Önöknek, kedves Olvasók, mert kézbevették folyóiratunkat, bátorítottak abban, hogy van értelme csinálni, közösen gondolkodni.
Engedjék meg, hogy Márai Sándor szavaival vegyek búcsút Önöktől megköszönve az elmúlt éveket és bízva abban, hogy lesz még egyszer valaha a gyermekvédelemért elkötelezetteknek szakmai folyóirata, melynek mi is részesei lehetünk:  „A szomorúság nagy erő. Messzebbről látsz mindent, mintha vándorlás közben csúcsra értél volna. A dolgok sejtelmesebbek, egyszerűbbek és igazabbak lesznek ebben a nemes ködben és gyöngyszín derengésben. Egyszerre emberebbnek érzed magad. Mintha zenét hallanál dallam nélkül. A világ szomorú is.” És talán most ebben a világban a lap szerkesztői is szomorúak…


Hegedűs Judit

2013. jún. 28.

Változások...

Néha szükségesek a változások, még akkor is, hogyha a biztos anyai ölt elhagyjuk - ezzel biztatom magamat akkor, amikor életem egyik legnagyobb változása előtt állok. Ma volt az utolsó napom főállású oktatóként az ELTE PPK-n, nem maradok hűtlen, mert a kapcsolat vékonyabb szálon megmarad, de új vizekre evezek. 2013. július elsejétől a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészettudományi Karára (leánykori neve: Rendőrtiszti Főiskola) megyek át, a Magatartástudományi Tanszéket fogom vezetni. Izgatottan vágok neki, mert azt hiszem, nagy kihívás lesz rendvédelmiseknek pedagógiát oktatni, egy tanszékért felelősséget vállalni és nem utolsósorban megmaradni annak, aki eddig is voltam...