Pályázati mizéria

Érdekes napom volt ez a mai. Pályázati elszámolás - sose hittem azt, hogy ez ennyire kimerítő feladat és ilyen sok tapasztalattal jár. Eleinte dühös és ingerült voltam attól a helyzettől, hogy a könyvelő mindent visszadob, de így estére kicsit átgondoltam (volt időm, mert a vonatom másfél órát késett...). Egy pályázat megírása sem kis feladat, főleg azért sem, mert néha olyan elvárásoknak kell megfelelni, ami eszetlenségnek tűnik, de ami muszáj, az muszáj. Rendszerint nem nyerünk, aztán, ha van valami csoda és mégis véletlenül nyerünk, az első gondolat a boldogság: sikerült!!! Végre nemcsak szerelemből dolgoznak nekünk a kollégák, hanem még tudunk is adni valamit az intézeteknek, a fogvatartottaknak. És lassan eszmélünk arra, hogy az elnyert pénz nem érkezik meg időben, de a programnak futnia kell - nincs mese, vagy saját zsebből finanszírozzuk a dologi költségeket, vagy ... másik lehetőség nincs, mert ha elbukunk egy pályázatot, akkor leírtuk magunkat örök életre. De mivégre azért vagyunk, hogy finanszírozzuk a költségeket, nem baj, hogy ezt magunktól, családunktól vonjuk el, a szekérnek futnia kell. Sebaj, van zsírkréta, karton - mehetnek a foglalkozások, amiknek hangulata feledteti azt a kellemetlen érzést, hogy előtte fizettünk ki több tízezer forintot. Nem mondhattuk a konferencián, hogy nincs ebéd, mert a pénz nem érkezett meg - de a kollégák továbbra is csinálják szerelemből, mert szeretik a fiatalokat, és talán még engem sem utáltak meg. Mert ugye kell jelenléti ív, fotó meg mindenféle, hogy igazoljuk, hogy csinálunk valamit és arról ne feledkezzünk el, hogy logó nélkül nincs pályázat. Amikor tesszük ki a falakra, röpke gondolat fut az agyamba, miért nem inkább a fiatalok alkotásait akasztjuk ki? De hát az indikátorok, azok ugye fontos dolgok. Szinte el is felejtem a konferencia alatt, hogy fel kell sorolni a pályázati támogatókat - még jó, hogy súgnak a háttérből, pedig inkább arról beszélnék, hogy mennyi ember munkája van ebben, éjszakák, amikor Kempf Katival, Gyurnik Marcsival és Komáromi Évivel azon tanakodunk, hogy is fér be ennyi ember. És szorongás: ki jön megnézni, hogy mit csinálunk? Lesz- e valamiféle visszajelzés, hogy jó az, amit csinálunk? Vannak visszajelzések, rendszerint kedvesek, építőjellegűek - mit is érdekel a pályázati adminisztráció ekkor, megérte és átvillan az agyamon, mennyire hálás vagyok, hogy jóval olcsóbban ott tudtak lenni a résztvevők. Ezt pedig a pályázatnak köszönhetjük. Alábbhagy a lázadásom, hálás vagyok magamban azért, mert végre sikerült szakmai anyagokat alkotni, voltak nagy beszélgetések és a gyerekek már hiányolják a foglalkozásokat. Ez pedig jó... Már-már szinte elégedetten dőlök hátra, a szakmai beszámoló kész, a honlap működik, DE jön a számlákkal való elszámolás. Ez pedig a mai nap volt: rémálom a köbön. Eddig azt hittem, hogy értem a dolgokat, de ma rájöttem, hogy nem. Hihetetlen, hogy mennyi szabálynak kell megfelelni. Dühösen és idegesen hallgatom Regit, amikor sorolja, hogy mi miért nem jó. A várva várt pénz megjött a projekt zárása előtt 2 héttel, mire már majdnem minden programunk lezajlott, de a fene se gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz hozzájutni. Ég a pofám a kollégák, a barátok előtt, akik megelőlegezték munkájukkal a bizalmat irányomban és most folyamatosan telefonálgatok, hogy még nem, mert... De vajon, mi az, amit nem csinálunk jól? Hazafelé ezen gondolkodtam. Én nem vagyok könyvelő, mindig azt csinálom, amit az én megbízható könyvelőm mond - mert ő tényleg képben van, amit mi állítottunk ki, az rendben volt, de mi a helyzet azokkal, akiknek a könyvelője nem olyan precíz? Aki még sose akadt fenn egy szigorú, szabálykövető könyvelő rostáján, mert az Egyesületnek ilyenje van. Először mérges voltam rá, de estére már megértettem, hogy mennyire fontos, hogy precízen minden rendben legyen, mert az egyesület a saját bőrét viszi a vásárra - mert ha nincsenek rendben a dolgok, akkor elúsznak a pályázati lehetőségek, meg a hitelessége az adóhatóságok felé. De a mai nap nem azt erősítette bennem, hogy pályázni akarok, pedig tudom, hogy ez az út lesz előttünk. Meg kell tanulnunk ezt is... de talán egyszer menni fog, mert szeretnénk jó programokat adni a fiataloknak, a kollégáknak. És szeretném mindezt úgy tenni, hogy ne sérüljenek a munkát végzők érdekei is. Nem lesz egyszerű feladat... Minden nehézség ellenére szerettem ezt a néhány hónapot, úgy éreztem, hogy volt értelme a munkánknak. 

Morgás...

Morgok, mert:
- a konferencia honlapjának szervere nem működik
- szakdolgozatokat olvasok már kb. 4 napja folyamatosan
- kijavítom a szakdolgozatot és a delikvens nem veszi figyelembe a javításokat, ugyanazt visszaküldi javításra
- van olyan, aki most küldi el a 143 oldalas szakdolgozatát, és kéri, hogy ma estig olvassam el, mert be kell adnia...

Újra Zárt ajtók - nyitott lelkek konferencia

Bár megfogadtam tavaly márciusban, hogy nem... de mégis: idén is lesz Zárt ajtók - nyitott lelkek konferencia, mely egyben a Bűnös áldozatok projektünkhöz kapcsolódó szakmai találkozó. Remélem, hogy a visszatérő vendégek mellett bővül az érdeklődők köre. Mindenkit szeretettel várunk vissza és újként. A konferenciáról szakmai műhelyünk oldalán lehet bővebb információkat találni: http://tokolbv.hegedus.name

 

Bejelentkezés...

Jó régen írtam, visszagondolva az elmúlt hónapokat, nem is csodálom. Pedig történtek jó dolgok is. Voltunk a havas Rómában, elnyertünk egy pályázatot és lesz újra tököli konferencia. Meg beindítottunk egy új blogot a lelkes hallgatókkal: Tapasztalatok a gyermekvédelemben. 

Széljegyzetek egy konferencia margójára

Régen voltam olyan konferencián, ami dilemmákat indított el bennem, de most ebben a szerencsés helyzetben voltam, hiszen a héten (vizsgáztatás helyett, előtt és után) 2 napig a resztoratív igazságszolgáltatásról hallottam az OKRI és a Foresee által szervezett Mereeps projektről szóló konferencián. Nem tudom olyan korrekten leírni az eseményeket mint Kovács Mihály tette blogjában, akinek fölöttébb hálás vagyok, hogy összefoglalójával még inkább segített abban, hogy néhány személyes gondolatot írjak az elmúlt két napról. 

Minden tiszteletem a szervezőké, amellett, hogy minden zökkenőmentes volt, érdekes és elgondolkodtató szakmai programokról hallhattam. Szeretem azokat a projekteket, ahol az akciókutatás, a fejlesztés van középpontban, nem egyszerű feladatra vállalkoztak a kollégák, ilyen remek törekvés volt ez a projekt is. Fellegi Borcsa szavaival élve "egy háromszög alapú figurát akarunk beilleszteni egy kör alakú alapba" - de vajon tekinthetünk úgy a bv világra, hogy csak és kizárólag háromszög? Vagy nem csak mi, civilek, látjuk háromszögnek őket? És vajon mindenkit be kell illeszteni a kör alakú alapba? Mi van akkor, ha nem képes átalakulni, mert ő úgy érzi jobban magát, neki az ad biztonságot, vagy mert az az egyszerűbb? Hogyan tehetem érdekeltté a személyi állományt, hogy a háromszögből gömbbé váljon a kedvemért?

Azt hiszem, hogy a mediáció beillesztése ebbe a világba egy komoly szervezeti kultúrafejlesztést, szemléletmódbeli váltást is kell jelentsen, ennek mikéntje nem olyan egyszerű, ezt saját magam is tapasztaltam. Nemrég rendőrkapitányoknak tartottam tréninget - amellett, hogy egy remek napot tölthettem el velük, megtapasztaltam, hogy a rendvédelemben nevelkedett egyének szemléletmódját nem egyszerű egyik pillanatról a másikra megváltoztatni, egy hierarchikus világban, ahol nemcsak "kliens"/vádlott/fogvatartott és köztük vannak távolságok, hanem akár rendfokozatból eredően egymás közötti, ott egy partneri viszonyra építő szemléletmódot, módszert elfogadtatni nehéz feladat. De nem reménytelen... csak ahhoz igen nagy mértékű segítségnyújtás, támogatás kell - tetszett, hogy erre törekedtek a projektben. Mert ez arról is szól, hogy nemcsak a fogvatartottakra, hanem a velük foglalkozókra is fókuszálunk - nekem ez folyamatos vesszőparipám. 

Azt hiszem, hogy idő kell ennek a projektnek az igazi tartós hatását tekintve: nem szeretem az indikátoros pályázatokat (tudom, vagy legalábbis tudni vélem, hogy miért is kell), mert nem a felmutatott esetek lehetnek mindig a lényegesek, hanem az, hogy a mediátori képzésben részt vett egyén egy másfajta szemüvegen keresztül kezd el helyzeteket nézni - ezt nagyon jól mutatták a balassagyarmati nevelő történetei. Nem tudom, hogy mennyire volt tudatos számára az, hogy milyen fontos gondolatot fogalmazott meg: lehet, hogy a módszer alkalmazásában nem profi, de más szemszögből is megtanulta nézni a helyzetet - ez pedig az első lépcsőfok a szemléletmódbeli változáshoz.

A két nap folyamán inkább a Balassagyarmati Fegyház és Börtönből hallottunk példákat, a tököli kollégák nem számoltak be olyan látványos sikerekről. Nem gondolom, hogy ez bárkinek a hibája lenne, de talán ez a tapasztalat azt a dilemmát is felveti, hogy alkalmas- e a serdülő fogvatartotti korosztály arra, hogy velük ezzel a módszerrel dolgozzunk? Mi az, ami sikeressé teheti e nehéz korosztály egymás közötti mediációját? Hogyan tudja a rendvédelmi hierarchiában ezt a kettős szerepkonfliktust kezelni a nevelő? Vajon képes- e egy civil mediátor mediálni a bv-kben fogvatartottak között? - ez a módszeren túlmutató kérdés, azt hiszem, de talán megérne egy misét.

Be kell vallanom őszintén, hogy nem hiszem, hogy a mediáció az egyetlen, egyetemes MÓDSZER és mindenkinél használható, de ez a konferencia maximálisan meggyőzött arról, hogy átgondoltan, tudatosan beépítve egyfajta alternatívaként igenis van helye a kriminál- és börtönpedagógiai munkában, a fogvatartotti konfliktusok, az áldozat-sértett közötti jóvátételi eljárás területén. Nem bántam meg, hogy ott voltam...