Pages

2013. dec. 29.

Búcsú az Együtt a gyermekvédelemben folyóirattól :-(

Mintegy 6 éves közös munka végére értünk. 2014-től kezdve a RAABE Kiadó nem adja ki az Együtt a gyermekvédelemben című folyóiratot. Úgy látszik a 2013-as évben az összes szellemi gyermekemtől el kell búcsúzni. Az utolsó számunkban az alábbi olvasói levéllel vettünk búcsút. Nem volt jó érzés...

Kedves Olvasónk!

Elérkezett a búcsú ideje. 2014 januárjától folyóiratunk megszűnik. Számos érzés, gondolat kavargott bennem, amikor  megtudtam, hogy véget ér többéves közös történetünk. Hálás vagyok azért, hogy volt egy olyan Kiadó, amely fontosnak tartotta a gyermekvédelem témáját és a mai világunkban is felvállalta egy nem piacorientált téma támogatását. Hálás vagyok azért, mert olyan kollégákkal, szerkesztőkkel dolgozhattam együtt, mint Bartos Károly, Szüts Gabriella – nélkülük nem tudták volna kézbe venni a folyóiratot. Hálás vagyok szerzőinknek, azoknak a kollégáknak, akik megosztották velünk gondolataikat, érzéseiket a gyermekvédelemről. És nem utolsósorban hálás vagyok Önöknek, kedves Olvasók, mert kézbevették folyóiratunkat, bátorítottak abban, hogy van értelme csinálni, közösen gondolkodni.
Engedjék meg, hogy Márai Sándor szavaival vegyek búcsút Önöktől megköszönve az elmúlt éveket és bízva abban, hogy lesz még egyszer valaha a gyermekvédelemért elkötelezetteknek szakmai folyóirata, melynek mi is részesei lehetünk:  „A szomorúság nagy erő. Messzebbről látsz mindent, mintha vándorlás közben csúcsra értél volna. A dolgok sejtelmesebbek, egyszerűbbek és igazabbak lesznek ebben a nemes ködben és gyöngyszín derengésben. Egyszerre emberebbnek érzed magad. Mintha zenét hallanál dallam nélkül. A világ szomorú is.” És talán most ebben a világban a lap szerkesztői is szomorúak…


Hegedűs Judit

2013. jún. 28.

Változások...

Néha szükségesek a változások, még akkor is, hogyha a biztos anyai ölt elhagyjuk - ezzel biztatom magamat akkor, amikor életem egyik legnagyobb változása előtt állok. Ma volt az utolsó napom főállású oktatóként az ELTE PPK-n, nem maradok hűtlen, mert a kapcsolat vékonyabb szálon megmarad, de új vizekre evezek. 2013. július elsejétől a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészettudományi Karára (leánykori neve: Rendőrtiszti Főiskola) megyek át, a Magatartástudományi Tanszéket fogom vezetni. Izgatottan vágok neki, mert azt hiszem, nagy kihívás lesz rendvédelmiseknek pedagógiát oktatni, egy tanszékért felelősséget vállalni és nem utolsósorban megmaradni annak, aki eddig is voltam...

2013. jan. 1.

És megint eltelt egy év...

Szinte minden december 31-ét ezzel az elmés megállapítással kezdek. Sok minden történt, viszonylag ritkán adtam hírt ezekről, de valahogy elsodortak a mindennapok. Inkább olvastam a kollégák, barátok blogjait, semmint írtam volna. Pedig történtek változások az elmúlt hónapokban. Talán az egyik legfőbb változás, hogy Vác helyett Tököl lett a bázis - a Duna mint közös elem azért megmaradt. A kétlaki élet helyett stabilitás, az itt is és ott is kiszolgálnak helyett folyamatosan tanulom a háztartásvezetés buktatóit és örömteli pillanatait. Rájöttem, hogy milyen remek oldal is a Nosalty receptoldal, azt, hogy melyik piac az olcsóbb, és milyen jó szembesülni azzal, ha hat adag vasalnivalót egy éjszaka alatt kivasalsz :-). Jól érezzük magunkat, van körülöttünk két biztonságot adó család, a váciak és a tököliek - csak egészség lenne több. Az utóbbi hónapokban megismertük a magyar egészségügy mindenféle oldalát, találkoztunk orvosokkal, akik tényleg gyógyítanak önzetlenül és pénz nélkül, elég nekik a köszönetük és láthattuk, hogy mennyire hihetetlen nehéz az ápolók mindennapjai. Voltak büszke pillanataink, az unokahúgok és unokaöcsik, a testvéreink öröme és a szüleink szeretete. Bízunk benne, hogy nem lesz rosszabb a következő évünk sem családunknak.Ami minden évben örömmel tölt el, a családon túl barátok vettek körül minket, akikkel közös programok, kirándulások, hosszú beszélgetések tarkítottuk az amúgy nem nagyon szürke hétköznapokat.
A szakmai élet is viszontagságosan alakult. Sokat dolgoztam, próbáltam megfelelni mindenütt, ez nem mindig sikerült. Rájöhettem arra, hogy nem tudok mindent úgy megcsinálni, ahogy szeretném, alig írtam, alig kutattam, rengeteg energiám ment el olyan dolgokra, amik fontosak voltak esetleg az intézmény szempontjából, de nekem nem feltétlenül hozott szakmailag feltöltődést. Azt hiszem, hogy meg kell tanulnom a súlyozást, nem szabadna elfeledkezni arról, hogy a kutatás is ugyanúgy része a szakmai identitásomnak, mint a tanítás. Sokat tanítottam, rengeteg hallgatóval találkoztam, sokféle órát tartottam. Voltak felüdülést hozó pillanatok, amikre szívesen emlékszem vissza, mint például a családvédős hallgatók záróvizsgája, a tököli egészségnap és a legutóbbi kalocsai gyermekotthonos projekt, vagy sok, a hallgatók miatt izgalmassá vált órák, ugyanakkor embert is próbáló helyzetekbe is kerültem, amik számos kérdést és dilemmát vetettek fel bennem: meddig terjed az én hatásköröm felsőoktatásban dolgozó pedagógusként? Megint voltak számomra fontos szakmai programok, a megnyert pályázatunk programjai (örömmel jelentem újabb pályázatot nyertünk fele annyi pénzzel, de hát a mai világban ennek is örülünk), a tököli III. Zárt ajtók-nyitott lelkek konferenciánk (talán lesz IV. is, ki tudja...), az ONK szimpóziumunk Attilával, Gabival és Katával  - hogy csak néhány valóban meghatározó dolgot kiemeljek.
Már 12 éve dolgozom ezen a területen, ezidáig még sose ismerték el a munkámat, most erre is sor került, talán leginkább a tököliektől kapott elismerésre vagyok a legbüszkébb, valamint arra, hogy megkerestek egy felkéréssel, aminek ugyan a feltételek miatt nem tudtam eleget tenni, de az, hogy eszükbe jutottam, már pozitív visszacsatolásnak éreztem.
Egyre többet nyilatkoztam meg mindazok ellen, ami mostanában a gyermekvédelem és az oktatásügy területén történt - azt hiszem, hogy nem jó világ fog jönni ránk, nincs sok eszközöm, amivel küzdjek ezellen, de ahol csak tudom, hangot adok annak, hogy mennyire nem szakmai döntés a büntethetőség és tankötelezettség életkori határának lecsökkentése. Ezen nyilatkozatok rádöbbentettek arra, hogy néha milyen meggondolatlan és naiv vagyok én is, mennyire torzítanak még azok is, akikről azt hinnéd, hogy értő emberek - ez nem volt jó tapasztalat. Keresem az utat és lehetőségeket, hogy mindaz, amiben hiszek, ne tűnjön el. Talán az én "kisgyermekem", a család- és gyermekvédő tanári mesterszak is kap még egy kis haladékot a kormánytól, talán mégis meghirdethetjük szeptembertől a szakot. Szakmailag ez a legfőbb, amire odafigyelek, lelkes hallgatók, együttműködések - meghozta ez a képzés a hitemet abban, hogy az előítéletek mennyire csökkenthetők és a burokban nevelkedett középrétegbeli lelkes hallgatókból hogyan tudunk felelős, érzékeny gyermekvédőket képezni.
Ennél persze sokkal több minden történt velem, de az emlékezet torzító hatása ennyit engedett megmutatni az elmúlt évből.