Elérkeztünk a szokásos évvégi beszámolóhoz. Nagyon szomorú évünk volt, sok bánattal, könnyel, veszteséggel - ha nincsen az a megtartó családi, baráti és munkahelyi közeg, amely körülvett a minndennapokban, még rosszabb lett volna. Ha másért nem is, ezért nagyon hálás vagyok.
Apu betegségét és elvesztését nehéz elfogadni, de bennünk (gyerekeiben és unokáiban) és könyveiben, amiket olyan nagy szeretettel írt az utolsó éveiben, továbbél Ő. Édesanyám azzal a fantasztikus erővel, ami jellemzi, éli a mindennapokat. Sajnos a kórházas kalandjaik tovább folytatódtak, folytatódnak - de bizakodóak vagyunk. Tényleg elképesztő, hogy milyen körülmények között milyen lelkiismeretes munkát végeznek az egészségügyi dolgozók...
Mindig azt mondják, hogy a család működésének minőségét mindig ott lehet lemérni, hogyan reagálunk a bajban - azt hiszem, hogy itt helyt tudtunk állni: egymást segítve próbálunk megtanulni élni bánatainkkal, problémáinkkal. A sok szomorúság közepette azért a keresztgyerekek, unokaöccsök és unokahugok mindig sok örömöt hoznak.
Sok célom volt a munka terén - bár nem unatkoztam, de nem sikerült azt a bizonyos habilitációt megcsinálni, amit legfőbb feladatként tűztem ki magamnak. Hát ez várat magára, de itt is reménykedek 2020-ban. Sok érdekes projektnek lehettem ismét részese - a kollégáimmal két tanulmánykötet végére is pontot tettünk. Bár csökkent a tanszék létszáma, de újra önállóak lettünk, újra megkaptam a tanszékvezetői kinevezést. Voltak nagyon szép pillanataink - közös szakmai kirándulás, konferenciák, ugyanakkor továbbra is keressük az utakat, hogy miként tudjuk jól segíteni hallgatóinkat, hogyan tudjuk a szakmaiságot humános módon képviselni. Nagyon hálás vagyok a tanszéki kollégáknak, hihetetlen sokat segítettek abban, hogy a nehéz hetekben, hónapokban elviseltek, mellettem álltak és a szakmai viták is inspirálnak arra, hogy újabb és újabb lehetőségeket próbáljunk ki.
Persze a tágabb szakmai közegben is folytattuk a munkánkat - tréningek ezerrel, új projektek, rendvédelmi tréningek, kompetenciamérés és újra gyermekvédelem. Nem tudtam megállni és visszatértem egy kicsit a gyakorlati munkához, újra vannak klienseim, újra megyek többet intézetekbe és megint kacérkodok egy kutatással. A nyár legfőbb szakmai tapasztalata a börtönös interjúkészítések voltak: nagyon sokat tanultam magamról, a börtönvilágról - mindig van miben fejlődni.
Nagyon sok kedves kollégával dolgozhattam együtt, szakmai barátságok tovább erősödtek, újak alakultak, jó, hogy olyan szakmai közegben lehetek, ahol számítanak rám és én is tudok számítani a kollégákra.
És nem utolsósorban a munka terén a hallgatókat is meg kell említeni - szakdolgozókkal való közös munkák, a sok-sok vidám perc az órákon, tréningeken mind-mind szép pillanatai voltak az évemnek. Bár minden évben megfogadom, hogy soha többet nem vállalok annyi szakdolgozót, de hát a nemet mondani tudás nem erős oldalam.
Jó volt megint több időt tölteni neveléstörténészek között, az Évának készült kötet és rendezvény talán az egyik legszebb dolog volt idén.
A család mellett a barátok azok, akik adják az erőt, a stabilitást. Portó, a közös vacsorák, sörözések, találkozások és az éjszakai/hajnali messengerezések, telefonok voltak idén is a védőfaktoraink. Az együtt töltött időt mindig keveslem, de már annak is nagyon tudtam örülni, hogy karácsony előtt többükkel tudtam időt tölteni. Hátha jövőre... de ezt mintha minden évben írnám...
Örülök, hogy vége van ennek az évnek - Pilinszky szavaival élve "Hála és remény, számadás és tervezgetés, mulatság és komolyság, bánat és öröm találkozója a szilveszteri „tizenkettő”." Hálás vagyok azért, mert annyi jó ember vesz körül, reménykedek abban, hogy 2020-ban még több mulatságban és örömben lesz részünk. Bízom benne, hogy Nektek is így lesz.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése