És megint eltelt egy év...

Pont egy éve, hogy hírt adtam magamról a blogon keresztül. Valahogy elsodornak a hétköznapok, sosincs időm arra, hogy részletesen beszámoljak mindarról, ami velem, velünk történik. Pedig történnek sok szép dolgok, kihívásokkal és néha nehézségekkel telnek napjaink, de küzdünk, dolgozunk, családozunk és ritkábban mint szeretnénk megpihenünk. 

Az, ami miatt boldog vagyok:

• két babával gyarapodott nagy családunk: Domonkos és Bogi születése nagy öröm mindkét családnak, ismét dögönyözhetünk kicsiket, a nagyok is jó fejek - mindig rájövök arra, hogy a világ egyik legjobb dolga nagynéninek, szüleim gyerekének, testvéreim testvérének, társnak lenni. A családom stabil bástya mögöttem - hihetetlen szerencsés vagyok :-)
• több barátomnak, rokonomnak kellett megküzdenie a rákkal - és tudnak, tudtak küzdeni :-)
• a Magatartástudományi Tanszéken olyan kollégákra leltem, akikre számíthatok, akikkel együtt tudok dolgozni, akikkel szeretek együtt lenni, szakmailag alkotni - úgy érzem, hogy kialakult egy alkotni tudó és akaró, egymást tisztelni tudó közösség - bízom abban, hogy a jövőre ránk váró kihívásokat is gördülékenyen fogjuk venni :-)
• bár nincs annyi időm a barátaimra, de ennek ellenére is mindig számíthatok rájuk - jó velük lenni legalább virtuálisan :-)
• a hallgatók - nagyon sok örömöt tudnak okozni, amikor látom a sikeres záróvizsgájukat, gyakorlatukat, amikor megmutatnak valamit abból, amiben hiszek - talán nem hiába csináljuk, amit csinálunk :-)
• több olyan kollégával, baráttal dolgoztam idén, akikkel hihetetlenül megtaláltam a közös hangot: Bartha Éva, Molnár Kata - Ti vagytok a kedvenc trénertársaim - rengeteget tanulok Tőletek :-)
• olyan emberek vesznek körbe, akikre mindig számíthatok, akik a mindennapokat teszik könnyebbé - Kempf Kati, hát nélküle tuti, hogy nem menne a szekér előre :-)

Meghatározó szakmai élmények:

• Szakmai konferenciák szervezése: Közszolgálat és pszichológia - az első közös szakmai konferenciánk az NKE RTK-n; Zárt ajtók - nyitott lelkek konferencia új helyszínen, idén szülővárosomban, Balassagyarmaton. Érdekes volt a helyszín módosítás, az is, hogy új témákra hívták fel a figyelmemet - ennek is köszönhető, hogy idén a fogvatartottak gyermekeinek gyűjtöttünk adományokat. Fekete Márti nélkül mindez nem ment volna - jó, hogy közösen tudtuk átadni az adományokat. 
• Külföldi konferenciákon való részvétel: Ische konferencia a legjobb szobatárssal, baráttal Baska Gabival és a szegedi kollégákkal, Nóbik Attilával, Fizel Natasával.
• Hazai konferencián való részvétel: igen sokat jártam-keltem, de talán a legmeghatározó a decemberi szegedi konferencia, mely Pukánszky Béla tiszteletére szerveződött. Bár én nem vagyok Pukánszky tanítvány, de mégis Béla meghatározó szakmai életemben: nemcsak azért, mert az általa írt szakirodalmak alapművek, hanem azért is, mert a doktorim opponense is Ő volt. Embersége, szakmaisága, zeneszeretete példa számomra.
• Vezető-kiválasztásos projekt: megismerkedhettem sok rendvédelmis kollégákkal, sokat tanultam tőlük.
• Vagyonkezelőkkel való tréning: életem talán legjobban sikerült tréningje, aminek a hatását szinte még most is érezzük trénertársammal Molnár Katával együtt. Sok meleg bolyhost kaptunk és kapunk folyamatosan :-)
• 8. kerületi rendőrök látogatása az NKE RTK-n: sose láttam még ennyire lelkesnek őket, rengeteget tanultam ezen az alkalmon, hihetetlen fontos mindaz a tapasztalat, amit tőlük szerzek.
• Adományosztás a tököli bv-ben: érdekes volt, hogy mi minden gyűlt össze. Voltak gáláns adományozók - hálásak vagyunk ezért, ugyanakkor szembesültem azzal is, hogy az összegyűlt ajándékok között régi, szakadt játékok, viseltes ruhák, lejárt csokik is voltak. Elgondolkodtatott, vajon mit szólna az adományozó, ha ő ilyet kapna ajándékba? De most csak a szépre emlékezünk: a fogvatartottak gyermekei kaptak plüssjátékokat, filceket, színesceruzákat, kifestőket, táskákat, sálakat, lemezeket, dvd-ket stb. A hordható ruhákat, cipőket egy gyermekjóléti szolgálathoz juttattuk el, illetve egy négygyermekes család lánygyermekei örülhettek az ajándékoknak. Minden rossz érzés ellenére az örömöm nagyobb: vannak olyan emberek, akik önzetlenül támogatják a rászorulókat és ez nagyon jó.

Az, ami miatt szomorú vagyok:

• Idén ismét sokat jártunk különféle kórházakban - még mindig adunk munkát a magyar egészségügynek, és nagyon nem jó, amit ott látok. Fáradt személyzet, lepukkant kórtermek, hosszú sorok, néha reménytelen érzés, lehet- e itt emberhez méltóan gyógyulni?
• Tűzoltó jelleggel működök - állandó időzavar, folyamatosan frusztráló határidők, ebből adódóan kevéssé elmélyült a munka
• A lelkesedéssel újrakezdett német tanulás mellett nem tudtam kitartani...
• Egyre kevesebb idő mindarra, ami fontos: család, barátok - hihetetlen türelmesek velem, kezdik megszokni, hogy alig találkozunk, de még jó, hogy van telefon, facebook...
• Nem minden esetben hoztam jó döntéseket szakmai kérdésekben: nem tudom jól összhangba hozni a szakmai és emberi szempontokat - ezt még tanulnom kell.

Végeredményben nem volt rossz évem: van családom, munkám, amit szeretek és körbevesznek jóbarátok. Kell ennél több? Bízzunk benne, hogy legalább ilyen évet búcsúztathatok jövőre is. 

Búcsú az Együtt a gyermekvédelemben folyóirattól :-(

Mintegy 6 éves közös munka végére értünk. 2014-től kezdve a RAABE Kiadó nem adja ki az Együtt a gyermekvédelemben című folyóiratot. Úgy látszik a 2013-as évben az összes szellemi gyermekemtől el kell búcsúzni. Az utolsó számunkban az alábbi olvasói levéllel vettünk búcsút. Nem volt jó érzés...

Kedves Olvasónk!

Elérkezett a búcsú ideje. 2014 januárjától folyóiratunk megszűnik. Számos érzés, gondolat kavargott bennem, amikor  megtudtam, hogy véget ér többéves közös történetünk. Hálás vagyok azért, hogy volt egy olyan Kiadó, amely fontosnak tartotta a gyermekvédelem témáját és a mai világunkban is felvállalta egy nem piacorientált téma támogatását. Hálás vagyok azért, mert olyan kollégákkal, szerkesztőkkel dolgozhattam együtt, mint Bartos Károly, Szüts Gabriella – nélkülük nem tudták volna kézbe venni a folyóiratot. Hálás vagyok szerzőinknek, azoknak a kollégáknak, akik megosztották velünk gondolataikat, érzéseiket a gyermekvédelemről. És nem utolsósorban hálás vagyok Önöknek, kedves Olvasók, mert kézbevették folyóiratunkat, bátorítottak abban, hogy van értelme csinálni, közösen gondolkodni.

Engedjék meg, hogy Márai Sándor szavaival vegyek búcsút Önöktől megköszönve az elmúlt éveket és bízva abban, hogy lesz még egyszer valaha a gyermekvédelemért elkötelezetteknek szakmai folyóirata, melynek mi is részesei lehetünk:  „A szomorúság nagy erő. Messzebbről látsz mindent, mintha vándorlás közben csúcsra értél volna. A dolgok sejtelmesebbek, egyszerűbbek és igazabbak lesznek ebben a nemes ködben és gyöngyszín derengésben. Egyszerre emberebbnek érzed magad. Mintha zenét hallanál dallam nélkül. A világ szomorú is.” És talán most ebben a világban a lap szerkesztői is szomorúak…

Hegedűs Judit

Változások...

Néha szükségesek a változások, még akkor is, hogyha a biztos anyai ölt elhagyjuk - ezzel biztatom magamat akkor, amikor életem egyik legnagyobb változása előtt állok. Ma volt az utolsó napom főállású oktatóként az ELTE PPK-n, nem maradok hűtlen, mert a kapcsolat vékonyabb szálon megmarad, de új vizekre evezek. 2013. július elsejétől a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészettudományi Karára (leánykori neve: Rendőrtiszti Főiskola) megyek át, a Magatartástudományi Tanszéket fogom vezetni. Izgatottan vágok neki, mert azt hiszem, nagy kihívás lesz rendvédelmiseknek pedagógiát oktatni, egy tanszékért felelősséget vállalni és nem utolsósorban megmaradni annak, aki eddig is voltam...

És megint eltelt egy év...

Szinte minden december 31-ét ezzel az elmés megállapítással kezdek. Sok minden történt, viszonylag ritkán adtam hírt ezekről, de valahogy elsodortak a mindennapok. Inkább olvastam a kollégák, barátok blogjait, semmint írtam volna. Pedig történtek változások az elmúlt hónapokban. Talán az egyik legfőbb változás, hogy Vác helyett Tököl lett a bázis - a Duna mint közös elem azért megmaradt. A kétlaki élet helyett stabilitás, az itt is és ott is kiszolgálnak helyett folyamatosan tanulom a háztartásvezetés buktatóit és örömteli pillanatait. Rájöttem, hogy milyen remek oldal is a Nosalty receptoldal, azt, hogy melyik piac az olcsóbb, és milyen jó szembesülni azzal, ha hat adag vasalnivalót egy éjszaka alatt kivasalsz :-). Jól érezzük magunkat, van körülöttünk két biztonságot adó család, a váciak és a tököliek - csak egészség lenne több. Az utóbbi hónapokban megismertük a magyar egészségügy mindenféle oldalát, találkoztunk orvosokkal, akik tényleg gyógyítanak önzetlenül és pénz nélkül, elég nekik a köszönetük és láthattuk, hogy mennyire hihetetlen nehéz az ápolók mindennapjai. Voltak büszke pillanataink, az unokahúgok és unokaöcsik, a testvéreink öröme és a szüleink szeretete. Bízunk benne, hogy nem lesz rosszabb a következő évünk sem családunknak.Ami minden évben örömmel tölt el, a családon túl barátok vettek körül minket, akikkel közös programok, kirándulások, hosszú beszélgetések tarkítottuk az amúgy nem nagyon szürke hétköznapokat.

A szakmai élet is viszontagságosan alakult. Sokat dolgoztam, próbáltam megfelelni mindenütt, ez nem mindig sikerült. Rájöhettem arra, hogy nem tudok mindent úgy megcsinálni, ahogy szeretném, alig írtam, alig kutattam, rengeteg energiám ment el olyan dolgokra, amik fontosak voltak esetleg az intézmény szempontjából, de nekem nem feltétlenül hozott szakmailag feltöltődést. Azt hiszem, hogy meg kell tanulnom a súlyozást, nem szabadna elfeledkezni arról, hogy a kutatás is ugyanúgy része a szakmai identitásomnak, mint a tanítás. Sokat tanítottam, rengeteg hallgatóval találkoztam, sokféle órát tartottam. Voltak felüdülést hozó pillanatok, amikre szívesen emlékszem vissza, mint például a családvédős hallgatók záróvizsgája, a tököli egészségnap és a legutóbbi kalocsai gyermekotthonos projekt, vagy sok, a hallgatók miatt izgalmassá vált órák, ugyanakkor embert is próbáló helyzetekbe is kerültem, amik számos kérdést és dilemmát vetettek fel bennem: meddig terjed az én hatásköröm felsőoktatásban dolgozó pedagógusként? Megint voltak számomra fontos szakmai programok, a megnyert pályázatunk programjai (örömmel jelentem újabb pályázatot nyertünk fele annyi pénzzel, de hát a mai világban ennek is örülünk), a tököli III. Zárt ajtók-nyitott lelkek konferenciánk (talán lesz IV. is, ki tudja...), az ONK szimpóziumunk Attilával, Gabival és Katával  - hogy csak néhány valóban meghatározó dolgot kiemeljek.
Már 12 éve dolgozom ezen a területen, ezidáig még sose ismerték el a munkámat, most erre is sor került, talán leginkább a tököliektől kapott elismerésre vagyok a legbüszkébb, valamint arra, hogy megkerestek egy felkéréssel, aminek ugyan a feltételek miatt nem tudtam eleget tenni, de az, hogy eszükbe jutottam, már pozitív visszacsatolásnak éreztem.
Egyre többet nyilatkoztam meg mindazok ellen, ami mostanában a gyermekvédelem és az oktatásügy területén történt - azt hiszem, hogy nem jó világ fog jönni ránk, nincs sok eszközöm, amivel küzdjek ezellen, de ahol csak tudom, hangot adok annak, hogy mennyire nem szakmai döntés a büntethetőség és tankötelezettség életkori határának lecsökkentése. Ezen nyilatkozatok rádöbbentettek arra, hogy néha milyen meggondolatlan és naiv vagyok én is, mennyire torzítanak még azok is, akikről azt hinnéd, hogy értő emberek - ez nem volt jó tapasztalat. Keresem az utat és lehetőségeket, hogy mindaz, amiben hiszek, ne tűnjön el. Talán az én "kisgyermekem", a család- és gyermekvédő tanári mesterszak is kap még egy kis haladékot a kormánytól, talán mégis meghirdethetjük szeptembertől a szakot. Szakmailag ez a legfőbb, amire odafigyelek, lelkes hallgatók, együttműködések - meghozta ez a képzés a hitemet abban, hogy az előítéletek mennyire csökkenthetők és a burokban nevelkedett középrétegbeli lelkes hallgatókból hogyan tudunk felelős, érzékeny gyermekvédőket képezni.
Ennél persze sokkal több minden történt velem, de az emlékezet torzító hatása ennyit engedett megmutatni az elmúlt évből.
 

Pályázati mizéria

Érdekes napom volt ez a mai. Pályázati elszámolás - sose hittem azt, hogy ez ennyire kimerítő feladat és ilyen sok tapasztalattal jár. Eleinte dühös és ingerült voltam attól a helyzettől, hogy a könyvelő mindent visszadob, de így estére kicsit átgondoltam (volt időm, mert a vonatom másfél órát késett...). Egy pályázat megírása sem kis feladat, főleg azért sem, mert néha olyan elvárásoknak kell megfelelni, ami eszetlenségnek tűnik, de ami muszáj, az muszáj. Rendszerint nem nyerünk, aztán, ha van valami csoda és mégis véletlenül nyerünk, az első gondolat a boldogság: sikerült!!! Végre nemcsak szerelemből dolgoznak nekünk a kollégák, hanem még tudunk is adni valamit az intézeteknek, a fogvatartottaknak. És lassan eszmélünk arra, hogy az elnyert pénz nem érkezik meg időben, de a programnak futnia kell - nincs mese, vagy saját zsebből finanszírozzuk a dologi költségeket, vagy ... másik lehetőség nincs, mert ha elbukunk egy pályázatot, akkor leírtuk magunkat örök életre. De mivégre azért vagyunk, hogy finanszírozzuk a költségeket, nem baj, hogy ezt magunktól, családunktól vonjuk el, a szekérnek futnia kell. Sebaj, van zsírkréta, karton - mehetnek a foglalkozások, amiknek hangulata feledteti azt a kellemetlen érzést, hogy előtte fizettünk ki több tízezer forintot. Nem mondhattuk a konferencián, hogy nincs ebéd, mert a pénz nem érkezett meg - de a kollégák továbbra is csinálják szerelemből, mert szeretik a fiatalokat, és talán még engem sem utáltak meg. Mert ugye kell jelenléti ív, fotó meg mindenféle, hogy igazoljuk, hogy csinálunk valamit és arról ne feledkezzünk el, hogy logó nélkül nincs pályázat. Amikor tesszük ki a falakra, röpke gondolat fut az agyamba, miért nem inkább a fiatalok alkotásait akasztjuk ki? De hát az indikátorok, azok ugye fontos dolgok. Szinte el is felejtem a konferencia alatt, hogy fel kell sorolni a pályázati támogatókat - még jó, hogy súgnak a háttérből, pedig inkább arról beszélnék, hogy mennyi ember munkája van ebben, éjszakák, amikor Kempf Katival, Gyurnik Marcsival és Komáromi Évivel azon tanakodunk, hogy is fér be ennyi ember. És szorongás: ki jön megnézni, hogy mit csinálunk? Lesz- e valamiféle visszajelzés, hogy jó az, amit csinálunk? Vannak visszajelzések, rendszerint kedvesek, építőjellegűek - mit is érdekel a pályázati adminisztráció ekkor, megérte és átvillan az agyamon, mennyire hálás vagyok, hogy jóval olcsóbban ott tudtak lenni a résztvevők. Ezt pedig a pályázatnak köszönhetjük. Alábbhagy a lázadásom, hálás vagyok magamban azért, mert végre sikerült szakmai anyagokat alkotni, voltak nagy beszélgetések és a gyerekek már hiányolják a foglalkozásokat. Ez pedig jó... Már-már szinte elégedetten dőlök hátra, a szakmai beszámoló kész, a honlap működik, DE jön a számlákkal való elszámolás. Ez pedig a mai nap volt: rémálom a köbön. Eddig azt hittem, hogy értem a dolgokat, de ma rájöttem, hogy nem. Hihetetlen, hogy mennyi szabálynak kell megfelelni. Dühösen és idegesen hallgatom Regit, amikor sorolja, hogy mi miért nem jó. A várva várt pénz megjött a projekt zárása előtt 2 héttel, mire már majdnem minden programunk lezajlott, de a fene se gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz hozzájutni. Ég a pofám a kollégák, a barátok előtt, akik megelőlegezték munkájukkal a bizalmat irányomban és most folyamatosan telefonálgatok, hogy még nem, mert... De vajon, mi az, amit nem csinálunk jól? Hazafelé ezen gondolkodtam. Én nem vagyok könyvelő, mindig azt csinálom, amit az én megbízható könyvelőm mond - mert ő tényleg képben van, amit mi állítottunk ki, az rendben volt, de mi a helyzet azokkal, akiknek a könyvelője nem olyan precíz? Aki még sose akadt fenn egy szigorú, szabálykövető könyvelő rostáján, mert az Egyesületnek ilyenje van. Először mérges voltam rá, de estére már megértettem, hogy mennyire fontos, hogy precízen minden rendben legyen, mert az egyesület a saját bőrét viszi a vásárra - mert ha nincsenek rendben a dolgok, akkor elúsznak a pályázati lehetőségek, meg a hitelessége az adóhatóságok felé. De a mai nap nem azt erősítette bennem, hogy pályázni akarok, pedig tudom, hogy ez az út lesz előttünk. Meg kell tanulnunk ezt is... de talán egyszer menni fog, mert szeretnénk jó programokat adni a fiataloknak, a kollégáknak. És szeretném mindezt úgy tenni, hogy ne sérüljenek a munkát végzők érdekei is. Nem lesz egyszerű feladat... Minden nehézség ellenére szerettem ezt a néhány hónapot, úgy éreztem, hogy volt értelme a munkánknak. 

Morgás...

Morgok, mert:
- a konferencia honlapjának szervere nem működik
- szakdolgozatokat olvasok már kb. 4 napja folyamatosan
- kijavítom a szakdolgozatot és a delikvens nem veszi figyelembe a javításokat, ugyanazt visszaküldi javításra
- van olyan, aki most küldi el a 143 oldalas szakdolgozatát, és kéri, hogy ma estig olvassam el, mert be kell adnia...

Újra Zárt ajtók - nyitott lelkek konferencia

Bár megfogadtam tavaly márciusban, hogy nem... de mégis: idén is lesz Zárt ajtók - nyitott lelkek konferencia, mely egyben a Bűnös áldozatok projektünkhöz kapcsolódó szakmai találkozó. Remélem, hogy a visszatérő vendégek mellett bővül az érdeklődők köre. Mindenkit szeretettel várunk vissza és újként. A konferenciáról szakmai műhelyünk oldalán lehet bővebb információkat találni: http://tokolbv.hegedus.name