Pályázati mizéria

Érdekes napom volt ez a mai. Pályázati elszámolás - sose hittem azt, hogy ez ennyire kimerítő feladat és ilyen sok tapasztalattal jár. Eleinte dühös és ingerült voltam attól a helyzettől, hogy a könyvelő mindent visszadob, de így estére kicsit átgondoltam (volt időm, mert a vonatom másfél órát késett...). Egy pályázat megírása sem kis feladat, főleg azért sem, mert néha olyan elvárásoknak kell megfelelni, ami eszetlenségnek tűnik, de ami muszáj, az muszáj. Rendszerint nem nyerünk, aztán, ha van valami csoda és mégis véletlenül nyerünk, az első gondolat a boldogság: sikerült!!! Végre nemcsak szerelemből dolgoznak nekünk a kollégák, hanem még tudunk is adni valamit az intézeteknek, a fogvatartottaknak. És lassan eszmélünk arra, hogy az elnyert pénz nem érkezik meg időben, de a programnak futnia kell - nincs mese, vagy saját zsebből finanszírozzuk a dologi költségeket, vagy ... másik lehetőség nincs, mert ha elbukunk egy pályázatot, akkor leírtuk magunkat örök életre. De mivégre azért vagyunk, hogy finanszírozzuk a költségeket, nem baj, hogy ezt magunktól, családunktól vonjuk el, a szekérnek futnia kell. Sebaj, van zsírkréta, karton - mehetnek a foglalkozások, amiknek hangulata feledteti azt a kellemetlen érzést, hogy előtte fizettünk ki több tízezer forintot. Nem mondhattuk a konferencián, hogy nincs ebéd, mert a pénz nem érkezett meg - de a kollégák továbbra is csinálják szerelemből, mert szeretik a fiatalokat, és talán még engem sem utáltak meg. Mert ugye kell jelenléti ív, fotó meg mindenféle, hogy igazoljuk, hogy csinálunk valamit és arról ne feledkezzünk el, hogy logó nélkül nincs pályázat. Amikor tesszük ki a falakra, röpke gondolat fut az agyamba, miért nem inkább a fiatalok alkotásait akasztjuk ki? De hát az indikátorok, azok ugye fontos dolgok. Szinte el is felejtem a konferencia alatt, hogy fel kell sorolni a pályázati támogatókat - még jó, hogy súgnak a háttérből, pedig inkább arról beszélnék, hogy mennyi ember munkája van ebben, éjszakák, amikor Kempf Katival, Gyurnik Marcsival és Komáromi Évivel azon tanakodunk, hogy is fér be ennyi ember. És szorongás: ki jön megnézni, hogy mit csinálunk? Lesz- e valamiféle visszajelzés, hogy jó az, amit csinálunk? Vannak visszajelzések, rendszerint kedvesek, építőjellegűek - mit is érdekel a pályázati adminisztráció ekkor, megérte és átvillan az agyamon, mennyire hálás vagyok, hogy jóval olcsóbban ott tudtak lenni a résztvevők. Ezt pedig a pályázatnak köszönhetjük. Alábbhagy a lázadásom, hálás vagyok magamban azért, mert végre sikerült szakmai anyagokat alkotni, voltak nagy beszélgetések és a gyerekek már hiányolják a foglalkozásokat. Ez pedig jó... Már-már szinte elégedetten dőlök hátra, a szakmai beszámoló kész, a honlap működik, DE jön a számlákkal való elszámolás. Ez pedig a mai nap volt: rémálom a köbön. Eddig azt hittem, hogy értem a dolgokat, de ma rájöttem, hogy nem. Hihetetlen, hogy mennyi szabálynak kell megfelelni. Dühösen és idegesen hallgatom Regit, amikor sorolja, hogy mi miért nem jó. A várva várt pénz megjött a projekt zárása előtt 2 héttel, mire már majdnem minden programunk lezajlott, de a fene se gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz hozzájutni. Ég a pofám a kollégák, a barátok előtt, akik megelőlegezték munkájukkal a bizalmat irányomban és most folyamatosan telefonálgatok, hogy még nem, mert... De vajon, mi az, amit nem csinálunk jól? Hazafelé ezen gondolkodtam. Én nem vagyok könyvelő, mindig azt csinálom, amit az én megbízható könyvelőm mond - mert ő tényleg képben van, amit mi állítottunk ki, az rendben volt, de mi a helyzet azokkal, akiknek a könyvelője nem olyan precíz? Aki még sose akadt fenn egy szigorú, szabálykövető könyvelő rostáján, mert az Egyesületnek ilyenje van. Először mérges voltam rá, de estére már megértettem, hogy mennyire fontos, hogy precízen minden rendben legyen, mert az egyesület a saját bőrét viszi a vásárra - mert ha nincsenek rendben a dolgok, akkor elúsznak a pályázati lehetőségek, meg a hitelessége az adóhatóságok felé. De a mai nap nem azt erősítette bennem, hogy pályázni akarok, pedig tudom, hogy ez az út lesz előttünk. Meg kell tanulnunk ezt is... de talán egyszer menni fog, mert szeretnénk jó programokat adni a fiataloknak, a kollégáknak. És szeretném mindezt úgy tenni, hogy ne sérüljenek a munkát végzők érdekei is. Nem lesz egyszerű feladat... Minden nehézség ellenére szerettem ezt a néhány hónapot, úgy éreztem, hogy volt értelme a munkánknak.