Nagyon nehéz év áll mögöttünk. Tavaly ilyenkor reménykedtem abban, hogy a 2017-es évünk jobb lesz, de arra nem számítottam, hogy ennyi kihívás és bánat fogja a mindennapjainkat kísérni. Bár persze voltak szép és jó pillanatok, de ezek nem tudtak kárpótolni a családban történt veszteségek miatt. Júniusban Nagynénémet vesztettük el hosszas betegséget követően. Az ő élete és munkássága remek példa számomra arra, hogy milyen alázattal lehet tudományt művelni. Nem voltam tisztában azzal, hogy milyen nagyon dolgokat tett le az idegtudomány területén, csak most szembesültem ezzel. Novemberben pedig váratlanul Édesanyám testvére halt meg, aki gyermekkorunk meghatározó szereplője volt, és aki szintén példaként szolgált számomra: az egész életét befolyásoló balesete után képes volt felállni és teljes életet élni azzal a humorral, kedvességgel, bölcsességgel, ami keveseknek adatik meg. Sajnos nemcsak a családon belül történtek halálesetek, hanem barátaim is gyászoltak. Szinte az egész évünk arról szólt, hogy egyik kórházból a másikba, egyik temetésről a másikra mentünk. De ez a nehéz időszak valahol jó volt arra, hogy megint megerősödtem abban, hogy mennyire remek családom és barátaim vannak.
A munka területén sem volt egyszerű az élet. Utazós, dolgos napokat éltem meg. Néha az volt az érzésem, hogy a vándorcirkusz kutyafüle hozzám képest. De hát én ezt szeretem - és tényleg. Élveztem minden pillanatát a gyermekotthonos kutatásnak, amikor egyik helyről a másikra mentünk interjút készíteni. Szerettem azokat a képzéseket, amiket Mártival együtt tartottunk a nyírbátori őrzött szálláson. Hihetetlen vidám pillanatokat éltem meg az elmúlt hetekben Szegeden a határőr kollégákkal. És a külföldi kalandozások is nagy élményt okoztak: végre megint Baska Gabival tölthettem feltöltődős napokat Lecce-ben, majd Mártival Almeriában voltunk. Bár sok bosszúságot okoz a francia partner, de a külföldi partnerek és az itthoni börtönben végzett munka sokat adott nekem. Az RTK-s és az ELTE-s hallgatókkal való közös munka fel tudott tölteni. A sok-sok élmény azért lefárasztott, egyre nehezebb volt a mindennapi feladatokat ellátni, amik amúgyis folyamatosan növekedtek. Nagyjából az egész év egy idővel való küzdelem volt, mindig mindennel elmaradtam, lemaradtam és nagyjából a határidő lett a legfőbb ellenségem. A sok tervből, hogy megcsinálom a habilitációt, elkezdem újra a nyelvtanulást, nem lett semmi. Örültem annak, hogy tűzoltó jelleggel tudtam működni. Talán ez a folyamatos, a család és magam elhanyagolásából adódó rossz életérzés is segített abban, hogy meghozzam azt a döntést, hogy február elsejétől abbahagyom az ELTE-n végzett munkámat, felmondok. Nagyon nehéz volt meghozni ezt a döntést, hiszen 1998 óta mindig része volt az ELTE az életemnek: szerettem itt tanulni, megtaláltam itt a hivatásomat és egy olyan emberi és szakmai közegben nőhettem fel, ami kevés embernek adatik meg. De rá kellett jönnöm, ahhoz, hogy teljes életet élhessek, lépnem kell. Ahhoz, hogy ne legyen mindig lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy elhanyagolom a családomat, barátaimat, muszáj tennem valamit. Ugyanakkor tudtam, hogy az RTK-n elkezdett munkát nem szeretném veszni hagyni, a Tanszéket otthagyni, így az ELTE-t kellett elengednem. Nagyon fog hiányozni az a közvetlen baráti közeg, ami a régi Pedagógiatörténeti Tanszéket jelentette, de tudom, hogy ezek a szakmai és baráti kapcsolatok nem fognak megszakadni. Annál sokkal erősebb kötelékek ezek.
Nem tervezek 2018-ra, egyszerűen csak megpróbálom élvezni az életet, kicsit jobban odafigyelni a környezetemre, a családomra, a barátaimra és nem utolsósorban önmagamra. Megpróbálom azokat a jó és feltöltős pillanatokat megsokszorozni, amik ebben a nehéz évben továbbvittek. Mert voltak, csak arról most egy kicsit kevesebb szó esett.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése