Éves beszámoló

Úgy tűnik, hogy csak az évvégén jutok el odáig, hogy néhány szóban beszámoljak mindarról, ami történt velem, velünk. Bár az, aki Facebook-on ismerősöm, néha-néha kap némi hírt, hogy mi minden zajlik körülöttem. Íme most egy kicsit rendszerezettebb összefoglaló erről az évről. 

Bármennyire szép kerek ez az évszám, alapvetően nem az én évem volt. Persze sose fekete-fehér a történet, voltak szép pillanatok, napok. Először ezekről legyen szó:

- továbbra is szerető család vesz körbe: 3 + 4 + 2 + 3 fogadott unokaöcs, unokahúg, keresztgyerek gondoskodik arról Szüleink és Testvéreink mellett, hogy feltöltődjünk a mindennapokban. A karácsonyi közös éneklések, a közös családi ünnepek, a nyaralások kárpótolnak minket mindenért. Jó, hogy vagytok. 

- vannak barátaim: bár továbbra is küszködök azzal, hogy kevés időm van velük foglalkozni, de megértik és elfogadják ezt. Ami mindig megnyugtat, ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk. 

- vannak jó munkatársaim: be kell vallanom őszintén sokszor hiányzik az ELTE hangulata, inspiráló neveléstörténész szakmai közege, de hálás vagyok azért, hogy közvetlen neveléstörténész kollégáim, barátaim továbbra is számítanak rám, közösen utazunk, konferenciázunk, kötetet szerkesztünk együtt Baska Gabival.  Persze nem panaszkodhatok az RTK-s kollégáimra sem: itt egy másfajta inspiráló közeget találtam - és ez a közeg vált a mindennapjaimmá 2015-ben, amit egyáltalán nem bánok. Jó munkatársakkal közösen alkotni - ez azért kevés embernek adatik meg. Jó volt ismét megtapasztalni, hogy munkahelyen kívül más projektekben is remekül tudunk együttdolgozni: Molnár Katával a szomszédsági rendőrprogramban, Fekete Mártival az Erasmus projektekben, és Sipos Szandrával a BM-es TÁMOP-os kutatásban. Mindemellett elviselték szétszórtságomat, sőt elképesztően tolerálták is. Ezt nem tudom elégszer megköszönni.  

- voltak érdekes szakmai kihívások: többször kaptam lehetőséget arra, hogy kutatásokban részt vegyek, nemzetközi konferenciákon segítséggel ott lehessek. Mindig feltölt, fellelkesít, ha ilyesmivel foglalkozhatok. Izgalmas volt a sevilla-i konferencia, az Erasmus+ programbeli kutatás és a Magdolna Program keretein belüli tanulmánykészítés. Remélem, hogy előbb-utóbb lesznek ennek látható eredményei is és talán jövőre egy kicsit több időm minderre.

- bármennyire is szeretek kutatni, de mindig rájövök, hogy tanítani mennyire jó dolog. Bár most egy kicsit túlzásba vittem - elképesztően sok órám volt, gyakran egy héten 30-40 órát kellett tartanom. Ez persze rányomja a bélyegét a minőségre... Ismét kiváló csoport lett a család- és gyermekvédő szakon: öröm bemenni hozzájuk órát tartani, de a rendészeti MA képzés csoportjai is mindig felüdülésre és közös szakmai tanulásra adtak lehetőséget. Persze a BA-s csoportokról sem szabad elfeledkezni: ott is remek szakaszokat taníthattam. És nem kis büszkeséggel írhatom, hogy a kari TDK-n Horváth Fanny hallgatóm második helyezett lett.  

Ez a sok jó élmény, az engem körbevevő emberek segítettek abban, hogy amikor nehezebb pillanatok, napok voltak, ne hagyjam el magamat. Rájöttem, nem egyszerű vezetőként működni: sokszor kell olyan döntést hozni, ami nem mindenkinek esik jól, de ezt fel kell vállalni. Megtanultam, hogy a tőlem független döntéseket el kell fogadni, és úgy érzem, hogy ez sikerült, Az élet megtanított arra, hogy a munkahelyi kihívások nem igazi problémák, sokkal nehezebb elfogadni a magánéletben történő veszteségeket. 2015. május végén meghalt Lóri, akit fogadott öcsémként szerettem. Több mint 15 éve találkoztam Vele először. Édesanyja barátnőm. Amikor először találkoztam vele, már akkor tudtam, hogy egy különleges ember, fiatal srác. Beszélgetéseink ekkor kezdődtek el és tartottak szinte az utolsó pillanatig. Drukkoltunk egymásnak akkor, amikor vizsgáztunk; beszélgettünk az élet nagy kérdéseiről: a szeretetről, szerelemről, barátságról, célokról és az utóbbi években mindkettőnk nagy szerelméről a kriminálpedagógiáról- pszichológiáról, a profilozásról. Összefogtunk egymással, amikor kellett; nevettünk nagyokat, amikor megmutatta az újabb ruha-, táskaszerzeményeit; és megilletődve ültem be elsők között az általa vezetett kocsiba.  Láttam, ahogy kilépett a férfiéletbe, megtalálta a szerelmet, és láttam, ahogy küzd önmagáért, jövőjéért, egészségéért. Háttérből csak drukkolni tudtam, és reménykedni abban, hogy lesznek közös beszélgetéseink, munkáink, és még megannyi közös élményünk. De nem így történt... sokat gondoltam rá az elmúlt napokban, és mindig, amikor úgy érzem, mennyire nehéz az élet. Ekkor felülíródik minden: van egészségem, szerető családom, olyan munkám, amit szeretek - nincs panaszra okom.