Mostanában sose volt időm arra, hogy életjelet adjak magamról, talán ez is elárulja, hogy zajlanak rendesen az események. Elindult a félév, sőt már éppen a közepén tartunk: pörgés van mindenütt, a tanítóképzőn is van egy rakat órám és az egyetemen beindult 3 gyermekvédelmis képzés + az egyéb óráim - csuda jó csoportjaim vannak ismételten, ennek én nagyon örülök :-). Ja és a rendőrtisztin is van egy szabadon választandó órám. Plusz mindenféle konferenciák, tanulmánykötet szerkesztés, folyóiratszerkesztés stb. De ezek a szokásosak, viszont van néhány újdonság...
Ma voltam Tökölön, a nevelőknek képzést tartottunk és hihetetlen élmény volt. Az egyik szemem sír, a másik nevet: nevet azért, mert amit eddigis tudtam, hogy fantasztikus emberek dolgoznak, megerősödött bennem - pont most mondtam Évinek, hogy eddigis szerettem őket, de ezután már csak jobban. Ugyanakkor sír is, mert azt látom, hogy mennyire nem kapnak elismerést, segítséget munkavégzésükhöz - a leterheltség, a személyes visszajelzések hiánya, a pénztelenség, a személyi és tárgyi feltételek nem megfelelő volta - ez ma nekem egyértelműen lejött. A mostanában vetített Kékfény sorozat kifejezetten felháborít: a szenzációhajhászás, a börtönökről vetített nagyon negatív kép szerintem hihetetlen károkat okoz - értem én, hogy ez kell a népnek, de nem csak erről szól a bv. , természetesen vannak problémák, nehézségek, de azért ne feledkezzünk el arról, hogy hihetetlen emberfeletti munkát végeznek itt a kollégák szörnyű körülmények között. Ha egy kicsit jobban megismerjük ezt a világot, akkor talán megérthető, hogy miért is égnek ki és fáradnak el a kollégák... és nem igazán kapnak segítséget mindehhez. Ha másért nem, de talán a mai nap azért is fontos volt számomra, hogy láthatták a kollégák, nemcsak intézménylátogatást kérünk tőlük, hanem próbálunk adni is... remélem lesz még folytatás. Eddig inkább a javítós világra összpontosítottam, de ma egyértelművé vált számomra, hogy ez egy még elhanyagoltabb, nehezebb terület - lehet, hogy ez lesz a jövőm? Nem tudom, de a mai nap most egy kicsit felkavart: emberileg és szakmailag egyaránt...
Ma voltam Tökölön, a nevelőknek képzést tartottunk és hihetetlen élmény volt. Az egyik szemem sír, a másik nevet: nevet azért, mert amit eddigis tudtam, hogy fantasztikus emberek dolgoznak, megerősödött bennem - pont most mondtam Évinek, hogy eddigis szerettem őket, de ezután már csak jobban. Ugyanakkor sír is, mert azt látom, hogy mennyire nem kapnak elismerést, segítséget munkavégzésükhöz - a leterheltség, a személyes visszajelzések hiánya, a pénztelenség, a személyi és tárgyi feltételek nem megfelelő volta - ez ma nekem egyértelműen lejött. A mostanában vetített Kékfény sorozat kifejezetten felháborít: a szenzációhajhászás, a börtönökről vetített nagyon negatív kép szerintem hihetetlen károkat okoz - értem én, hogy ez kell a népnek, de nem csak erről szól a bv. , természetesen vannak problémák, nehézségek, de azért ne feledkezzünk el arról, hogy hihetetlen emberfeletti munkát végeznek itt a kollégák szörnyű körülmények között. Ha egy kicsit jobban megismerjük ezt a világot, akkor talán megérthető, hogy miért is égnek ki és fáradnak el a kollégák... és nem igazán kapnak segítséget mindehhez. Ha másért nem, de talán a mai nap azért is fontos volt számomra, hogy láthatták a kollégák, nemcsak intézménylátogatást kérünk tőlük, hanem próbálunk adni is... remélem lesz még folytatás. Eddig inkább a javítós világra összpontosítottam, de ma egyértelművé vált számomra, hogy ez egy még elhanyagoltabb, nehezebb terület - lehet, hogy ez lesz a jövőm? Nem tudom, de a mai nap most egy kicsit felkavart: emberileg és szakmailag egyaránt...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése